Gyerekkel az élet

A védőnő tehát letiltott minket a mentateáról, mindegy, hogy borsmentalevél morzsácskákból készült vízszinűre főzött, tehát babának való tea volt, és javasolta a Schüssler sóból a magnéziumot. Beleástam tehát magam a Schüssler sók világába, mit hogyan és mikor, és elkezdtük a kúrát.

Az első pár nap nem hozott eredményt, nem lett jobb, és valamivel rosszabb is lett, ahogy kiürült a menta a szervezetéből, és elhagytuk a gripe watert is. Két-három nap után annyira leromlott a helyzet, hogy éjszaka sírásra ébredtünk, a picurka pukizott már éjszaka is, felkelt a hasára, és nem tudta magát visszaaltatni. Egy valamire sosem panaszkodhattam, a babánk végigaludta az éjszakákat, lehet, hogy a nappalok kemények voltak, de éjszaka mintha a pocija lecsendesedett volna, és nem ébredt fel rá. A Schüssler só, mintha beindította volna a folyamatokat. Lehet, hogy ez bevállt egy babának, de nekünk nagyon nem.

Egy hétig próbálkoztam. A végén már volt, hogy a picur az egész éjszakát végigsírdogálta szakaszokban. Csukva volt a szeme, szopizta az ujját, nem is mertem kivenni az ágyból, hogy ne ébresszem fel, de fel-felsírt és ez órákig tartott. Egyszer csak elegem lett, mert a nappalok is megint borzalmasak lettek, és mivel éjszaka sem tudtunk aludni, fogtam és kiöntöttem az aznapra elkészített schüssler só adagot. Elmentem a háziorvoshoz, és megkérdeztem a mentateáról... (folyt. köv.)

A picur életében először (bár ez olyan furcsán hangzik :) beteg lett pár hete. Hagyjuk most, hogy kitől kapta el a betegséget, és az, miért nem szólt, hogy ne menjünk látogatóba hozzájuk a hétvégén, mert hét közepén még beteg volt, most nem ez a lényeg.

Beteg lett, belázasodott, taknyos volt, nem tudott levegőt venni az orrán át. Hajnali kettőig bírtam vele a virrasztást, aztán elmentem az ügyeletes patikába és vettem neki orrsprayt. (Tudom, tudom, egy előrelátó anyának minden van a házipatikájában. De nekem nem volt.) Most először használtuk az orrszívó-porszívót is, és elég bénák voltunk, meg kell hogy mondjam. Másnap reggel nyolc-kilenc körül jutottunk el arra a szintre a spray-vel és az orrszívással, hogy tudott egy órát aludni a picike az ágyában.

Nehéz napjaink voltak, és persze a betegség szokás szerint, ahogy az oltások is, ráment a hasára, akkorát durogtatott másnap (a Gripe water mellett is) és annyira sírt, hogy döntöttem: elkészítettem a víz színűre főzött mentateát. Ezt már korábban javasolta egy angol barátnőm anyukája, de eddig ódzkodtam kipróbálni. De most annyira komoly volt a helyzet, hogy úgy éreztem, nem veszíthetünk semmit.

Ezután a két kanál gripe water mellé kapott két kanál mentateát is minden étkezés után kb. déltől. Hihetetlen volt a hatás. Én tényleg nem mertem hinni annak, ami történt. A betegség tünetei ellenére tényleg a legjobb hetünk volt. A picur a hét vége felé még egyedül is eljátszadozott a szőnyegen. Nem volt görcs, nem volt sírás. Tudtam, hogy ha elkezd nyöszögni vagy felsír, akkor éhes, vagy kakis, én ilyet eddig nem tapasztaltam. Sőt, most láttuk először kakilni a picurt, elvonult a konyhába a székek alá, és kemény kakit nyomott ki úgy, hogy elvörösödött, küzdött, mindenféle grimaszt vágott (én meg próbáltam nem elröhögni magam), de semmi sírás. Édes volt!

Csak aztán a szokásos kötekedő énem nem hagyott nyugodni, és a neten rákerestem: ki ajánlotta, ki nem a mentateát. Kevés vélemény volt, de persze megingatott a belengetett lehetséges légzésgörcsöt okozó hatás meg ilyenek. Felhívtam a védőnőnket és ő sem ajánlotta a mentateát, viszont ajánlott valami mást (schüssler só). Teljesen elkeseredtem, de persze rögtön abbahagytuk a mentateát... (folyt. köv.)

Amikor a picur egy hónapos volt, egy görcsoldó szer volt még, amit nem próbáltunk ki: gripe water. Ugyanis hiánycikk volt, több mint egy hónapig jártunk utána, sehol nem lehetett kapni, és senki nem tudta, mikor lesz újra.

Pár hete újra erősödtek a pukik, görcsök, és a sírós időszakok száma, olyannyira, hogy újra eszembe jutott az angolvíz, hogy azt még nem próbáltuk, és vajon kapható-e már. A párom csak nevetett rajtam: megint ki akarok próbálni valamit, minek, nincs értelme, fogadjam már el, hogy ez van.

Jött a másnap, és a szokásos hatalmas durrantások, sírás, fogtam magam, illetve magunk, késő délután elmentünk a patikába, és tényleg volt, megvettem, és győzedelmesen vittem haza. Este próbáltuk ki először, az esti szopi közben az előírt adagot beadtuk a picikének. A páromat elküldtem zuhanyozni, menjen nyugodtan, addig mesélek egy mesét a babánknak, úgysem alszik el. Jó pár hete azzal küzdünk, hogy a picur nehezen elalszik, majd fél óra múlva a görcsökre felkel, és felváltva ringatjuk még vagy másfél óráig, mert a hasa miatt nem tud visszaaludni. Elmondtam hát a mesét, de mivel az apja még nem készült el, beraktam a kedvenc altatószámait (swing :)). Három kedvenc száma van, amelyekre megnyugszik, ezeket hallgatjuk végig altatásnál is, és ha még mindig nem aludt el, újraindítjuk. Az első szám vége felé kicsúszott a szájából az ujjácskája, és édesdeden aludt... Nem hittem el. A párom arra jött ki, hogy már rakom a kiságyba a picit, lemaradt az altatásról.

Ez volt az első este két hét után, hogy a picur altatás közben tíz percen belül elaludt, és amikor fél óra múlva megébredt, nem szenvedett még másfél óráig, hanem az apja ringatása alatt 5 perc alatt visszaszenderedett. Nem hittük el, hogy ez igaz lehet.

Persze azóta ott motoszkál bennem, hogy mit itatok a kicsivel, hogy jobban legyen. Nem lenne-e jobb enélkül, de egy hét telt el azóta, és mindennap így ment az elalvás.

Ha volt valami, amivel büszkélkedhettünk, akkor az az, hogy az egyébként nyafis-hasfájós babánk, aki egész nap nem tud aludni, este fél kilenc-kilenc-fél tíz körül elaludt és reggel öt-hat körül ébredt. Persze voltak kivételek, volt olyan, hogy éjjel etetni kellett, de egy rövidebb-hosszabb ringatás után többségében átaludta az éjszakát, amire mindig is úgy tekintettünk, mint valami kincsre.

Egy hete nem értem, mi történhetett, de a ringatás után elalszik kb. fél órára, majd felébred, és még másfél két óra, míg vissza tud aludni. Felsír, majd nyűglődik az ágyban, aztán egyre jobban nyifog, míg végül meg is fordul, felébred, kipattannak a szemei és elkezd sírni. Ringatja apa negyed óráig, leteszi, és már ébred is meg, sír, aztán anya, ugyanaz a helyzet, aztán megint apa jön. Mire odajutunk, hogy elalszik, mindketten hullafáradtan nézünk egymásra, és csak találgatni tudunk, mit csinálunk másképp, mit rontunk el, holnap mit tegyünk vagy ne tegyünk elalvás előtt. Adjuk mind a két cicit, vagy csak az egyiket, csináljuk újra a babamasszázst - ami az izgága volta miatt már szinte kivitelezhetetlen, játszunk vele fürdés és evés után vagy ragaszkodjunk ahhoz, hogy fürdés-evés után már alvás jön stb...

Csak abban reménykedhetünk, hogy mindez a nagy meleg miatt van. Mert ha nem, akkor nem tudom, mi a jó megoldás.

Forróság, szárazság, a nyár utolsó napjai olyan erővel csapnak le ránk, hogy az döbbenet. A hangulatom is ilyen, és nem szeretem. Nem szeretem, hogy durcáskodom, hogy morgok, hogy kimerült vagyok, de nem tudok aludni, és minden stresszt a páromon vezetek le.

Este én vagyok totál kimerült, reggel ő tiszta koma, és szinte alig vagyunk együtt úgy mióta a baba megszületett. Ő az egyik szobában számítógépezik, míg én a másikban aludni próbálok. De közben idegesít a helyzet, mert itt kellene lennie velem. Persze tudom, ahogy bejönne hozzám, és beszélni kezdene, vagy csak átölelne kicsit, én rögtön bealudnék. (Pedig úgy imádok így elaludni, gyorsabban is elalszom és sokkal jobban kipihenem magam.) És azt is tudom, hogy reggel a babasírásra ébredek, megyek etetni és beindul a nagyüzem. Onnantól kezdve az egész nap a nem alvó, sokszor hasfájással küzdő babánk van a középpontba. Másra nem tudjuk bízni, kettesben nem tudunk lenni hétvégén napközben, és mire ágyba kerülünk, mindketten holtfáradtak vagyunk.

Feltehetem bátortalanul azt a kérdést, mikor lesz ennek vége? Mikor lesz az, hogy egymásnak esünk úgy hetente legalább egyszer?

Ez a hét olyan furcsa volt, mondtam este a páromnak. - Hogyan furcsa? - Olyan... jól furcsa.

Hat hónap után eljutottunk oda, hogy a 90-10% arány, melyből a kilencven a sírós-hasfájós időszakok száma, a 10 a pozitív élményeké (mint egy mosoly, egy új fordulás stb.), megváltozott 60-40-re. És ez iszonyú jó arány.

Persze még mindig fárasztó, még mindig egész nap fent van, és alig alszik. Kaparom a falat, mikor mások azt mesélik, hogy a gyerek délelőtt és délután is két órát alszik, az enyém meg hullafáradtam sem képes fél óránál többet összehozni. De az ébren töltött időszakból már egyre többet tölt kúszás(féleséggel)sal, már rámnevet, ha mókázom neki, van, hogy tíz percig is el tudom terelni a figyelmét valami mással. Hihetetlen élmény. Amikor a kis fogatlan mosolyt látja az ember, csak azért, mert azzal játszunk, hogy elfordítom a fejem, majd ránézek, és néha már előre kuncog, akkorát dobban a szívem, hogy majd kiesik a helyéről. Én is nevetek.

Ezen a héten kaptunk volna oltást. Én megmondtam. Azon agyaltam, hogy mindig oltások után esett vissza. Habár az orvos szerint annak nem lehet ilyen hatása, mert nem gyengíti le a szervezetet, csak erősít. Ennek ellenére mi azt tapasztaltuk, hogy az oltások mindig visszavetik a hasfájást, mely addigra már valamennyire mindig javult. Mindig akkor volt a legjobb, azon a héten, amikor oltásra kellett vinnem. Így már az ötödik hónapban azon agyaltam, hogy egy hónap múlva csak jobb lehet. És így lett. Hihetetlen. Futnék egy kört a ház körül örömömben (ha szeretnék futni) vagy készítenék egy finom süteményt, ha nem lennék ennyire kimerült. :-)

Újabb problémával szembesültünk: nem elég, ha mi szeretjük a gyereket, ha hetente látogathatják a nagyszülők és fél napot közösen töltünk együtt, "el kell engednünk" a babánkat. Kiborult a bili.

Babánk hasfájóssága miatt tényleg sok látogatás (a legtöbb, na, jó, szinte mindegyik), úgy zajlik, hogy igyekszünk elfoglalni a picurt. Most, hogy már nyílik az értelme, ha nincs front, ciklon, napfogyatkozás, telihold, szél stb..., jó pár percre el lehet terelni a figyelmét a pocijáról. Mivel nem akarjuk, hogy a nagyszülői látogatásokat a kicsi végigbőgje, ezért mondókázunk neki, kicsit tornáztatjuk, éneklünk, bábozunk, épp csak fejen nem állunk. Most pedig megkaptuk, hogy elidegenítjük a picit a nagyijától, mivel szinte alig engedjük ki a kezünkből, ahelyett hogy hagynánk, a nagyszülő ringassa el, ő fogja meg és beszélgessen vele.

Faramuci helyzet. Korábban többször kérdeztük a nagyit, megfogja-e a picit, elringatja-e stb., aki mindig a felszólításra vette csak át a babát. Ami eleinte nagyon kedves volt tőle, hiszen nem erőltette rá magát a picurra, és nekünk sem okozott kellemetlen perceket. Később azonban meguntuk kérdezgetni, és egyszerűbb volt nekünk megoldani a sírós-hasfájós problémát. Arról nem is beszélve, hogy egy idő után már szakértői voltunk a fogás, ringatás és a hasfájást-elmulasztó-megoldások hogyanjának.

Már hetek óta éreztem, hogy valami probléma van, nyaggattam a párom, hogy ő észrevette-e. Azt mondta, ne aggódjak, túlgondolom, nincs itt semmi gond. Aztán a napokban kiderült, hogy DE mekkora. Mikor este kiderült, még éjjel is azon tanakodtunk, mitévők legyünk. Hagyjuk, hogy a nagyi ringassa, mikor sír, és meddig hagyhatjuk a kezében sírva, nem okozunk ezzel a babának lelkidifit? Miért nem szólt a nagyi, hogy meg akarja fogni a picit, szívesen bepelenkázná, szívesen játszana vele. De hát hagytuk is játszani vele, akkor biztos nem ez a baj, sokkal inkább a fizikai kontaktus, és a beszélgetés hiánya. Kemény meccs volt mindkettőnk lelkében.

Eljött az újabb hétvége, ott voltunk a nagyszülői lakásban, folyamatosan átadtuk a babát a nagyinak. "Átveszed?" "Megfogod?" "Fogdd meg nagyi!" "Foglalkozz vele nagyi!" "Itt van az ágyon, gyere ide hozzá nagyi!"...

Persze sikerült összevesznünk a párommal, mert a picur egyszer annyira sírt, a párom meg a nagyit kérdezte meg, hogy elringatja-e a picit, aki végül nem tudta megnyugtatni, és a babánk lélekszakadva sírt, én meg ettem a kefét - minden egyes sírás tőrként hatolt a szívembe, minden pillanatban arra gondoltam, nincs ez így jól, ha sír, az anyját kell éreznie, az anyai ölelést, és most nem vagyok mellette, ez mit okozhat neki lelkileg, miért kell ezt csinálnom, mikor pont a nagyi mondta, hogy ne foglalkozzunk senkivel, még családtagokkal sem, csak a babára gondoljuk -, és persze puffogtam, aztán amikor végre visszatértek a szobába, és a fülem mellett zokogott, elkértem a nagyitól és megnyugtattam egy altatódallal.

Megértem a nagyi érveit, valamilyen szinten igaza is van, mert a picinek muszáj másokkal is lennie (igen???), nem mindig csak velünk, de ad 1. ha nagy a baj, hadd oldja már meg a gyerek anyja a problémát (azaz én), amíg nem dolgozik, és ott van mellette, ad 2. miért nekem kell felszólítanom, hogy fogja meg a gyereket, mikor ő szeretné, nekem pedig kínszenvedés ennyiszer kiadnom a kezeim közül ezt a gyönyörűséget...

Tehetetlen vagyok. Mindennapunk abból áll, hogy minél több tiszta percet próbálok teremteni neki. Elegem van. Néha úgy érzem, nincs több erőm, nem tudok többet énekelni. Persze most sokan elitélnek, és sosem fogja ezt átérezni az, akinek nem ilyen hasfájós a gyereke.

Sír, potyognak a könnyei, hol hallom a pukit, hol nem, de görcsöl, ez egyértelmű. Nem hiszti. De ezt úgyse hiszi más, csak akinek ilyen hasfájós a gyereke, és ismeri a jeleket. Egy átlagos babát az ember megetet, tisztába rak, majd lerakja a játszószőnyegre és az minimum 10-15 percig, ha nem tovább, elvan magával, játszik. Vagy ha esetleg nagyon társaságkedvelő, akkor az anyuka mellé ül, és ha nem is tud egész nap mást csinálni, mert a gyereke nagyon igényli a társaságát, akkor is úgy telt a napja, hogy a kicsi mosolyog, játszik, gagyarászik, boldogon szemléli az életet.

A mi életünkben az ilyen pillanatok tényleg csak pillanatok, ha azt írom, percek, akkor talán el is vetem a sulykot. Nem tudom, meddig bírom még. Eleinte próbáltam megbírkózni az új feladattal, próbáltam mindent kipróbálni, amit csak lehetett, aztán elfogadtam, hogy ez így van, és a legjobbat próbáltam kihozni az egészből, közben próbáltam küzdeni az előítéletekkel a családban, majd a családtagokkal, amikor már kiismertem a picurkát, és jól tudtam, mit mond, mit akar, mi jó neki. Kialakítottam a napokat, és próbáltam túlélni (nem mindig sikerült, kiborulások előfordultak). De eltelt a három hónap, eltelt a négy is, és még mindig küzdünk, és küzdünk. És ha nem szórakoztatom akkor sírás van egész nap, és pukisorozatok, szörnyű hallgatni a sírását, látni az arcát, a könnyeit.

Nem tudom már néha, hogy mivel teszek jót, mit egyek, mit ne, mit csináljak, mit ne. Orvoshoz vigyem, vagy ne, beszéljek valakivel, vagy ne.

Miért kell neki ennyit szenvednie? Miért nem fejlődhet, játszhat, ahogy egy rendes gyerek. Itt vagyok a szülési szabadságomon, kiélvezhetném az anyaságot, de egy percét sem élvezem, túlélek.

Végre péntek, hejhó, ma bemegyünk apa munkahelyére, telik rajtunk az idő, a hasfájást szétrázza a kocsi, miközben haza is hozzuk apát.

Természetesen az indulás előtt 10 perccel elaludt a kiscsillag egy kemény üvöltős-ringatós fél óra után. Mivel pocakfájós, nem ébresztem fel. Várok, amíg felébred. És tényleg a szokásos, kb. húsz percet - fél órát alszik, és sírva ébred a hasa miatt. Kabát, sapka, gyorsan az autósülésbe préselem. Nincs sírás. Meglepő. Én is: cipő, kabát, kulcsok, táska. Ja, és gyerek. Ajtózárás. Indulás.

Az autóban minden flottul megy, bemászom a háromajtós minijárgány hátsó ülésére, pikk-pakk végzek a bonyolult becsatolással, már csak azt a fránya kis tükröt kellene fellehelnem az ablaküvegre, hogy rálássak előről a picurra. Nem megy. Még mindig nem. A babám begörcsöl, meg talán el is unja, elkezd sírni. Hol ott van anya, hol nincs. Én ugrálok a hátsó és az első ülés között. Leizzadok, pedig kint hideg van.

Kigurulok az utcára, majd leállok az első bejárónál, és átrakom a gyerekülést az anyósülésre, hogy legalább a piros lámpáknál hátranézhessek, ekkor már üvöltés. Közben a beállónál egy kocsi akar kikanyarodni. Remek. Érzem, ahogy a hátamon végigcsurog a víz, nekem, aki nyáron harminc fokban is alig izzad... Visszapattanok az első ülésre, sűrű kézemelgetések közepette bocsánatért esedezem, majd elindulunk végre tényleg.

Sírás. Üvöltés. Első piros lámpa, anya teljesen kitekeredett pózban, a kocsi hátsó üléséhez belógva. Törölgetem a könnyeit, rázom neki a csörgőt. Dudálnak. Zöld. Indulás. És ez így megy végig. Nem hiszem el, hogy ennyi helyen csak ötvennel lehet menni. A hajam égnek áll a totyogástól, és a péntek délutáni dugótól. Könny áztatja az arcát, a telefoncsörgést sem hallom. Nem tudom mi baja, nem tudok rendesen hátra fordulni, balesetet nem okozhatok. Úgy érzem, mindjárt én sírom el magam. De nem, nekem összeszedettnek kell maradnom, vezetek! Az órára nézek, negyven perce vagyunk úton, kb. nyolcszor izzadhattam le. 

A páromat hívom, mindjárt megérkezünk, de kérlek, hadd vegyem ki én a gyereket, én szeretném először magamhoz szorítani, mert már - hallod - csak nyüszít, mint egy kiskutya, de azért, mert elfogyott a hangja, levegője az elmúlt fél óra üvöltésében, muszáj nekem először megölelnem, kérlek.

A dokinéni szerint az oltásnak semmilyen gyengítő hatása nincs a gyerekre, csak felpörgeti a szervezetet, sokkal erősebb akkor a baba, bárhova vihetem vagy mehetek vele.

Ennek ellenére a mi picurkánk minden egyes oltás után visszaesik: kevesebbet eszik, felborul a napi rutin, a hasára megy az egész, a hasfájás már-már változni, javulni látszó tendenciájából visszaesünk egy olyan szintre, amiről azt hittem, már rég elfelejthetjük.

A harmadik dózis után az esti görcsölések éjszakába nyúltak, belázasodott, csatakosra izzadt egy szál bodyban is.

Két nappal a harmadik szuri-adag után egyedül maradtunk, apa csapatépítő tréningre ment. A hosszú hetet megkoronázta az egyedüllét. A napi éneklés, mondóka mennyiség  kevésnek bizonyult arra, hogy felvegyem a versenyt a hasi görcsökkel, a sorozatos pukikkal, ami után fájdalmasan felsírt a picur. Gondoltam bevetem a nagyágyút: felmelegítettem a cseresznyepárnát, benyomtam Michael Bublé első számát a cd-ről, és leültem a fitt labdára, finoman rugóztam rajta, ezzel is ringatva. Hatott, ideig(-óráig)-percekig. 

Délutánra már semmi nem volt jó, megmértem a lázát, 37,8, hát ezért verte ki a víz. Inkább nem mentünk el sétálni, helyette kapott egy kis kúpot. Maradt a labda, a karjaimba vettem, és tovább rugóztam vele finoman. Elfáradt a hátam, de eljött az este. Fürdés, az mindig móka, ez az egy, amikor jó kedvű, ez a nap fénypontja. Szopizás, esti mese, lefekvés.

Percekre elalszik, majd felsír. Édesem, mi a baj? Várok, várok, de nem, fájdalmasan sír tovább. Odahajolok, hallom, hogy jönnek a sorozatos pukik. Bíborvörös az ég alja, régen imádtam, órákig tudtam volna gyönyőrködni benne, ma már utálom, ekkor a legrosszabb Neki! Úgy megcsavarja a pociját, mint semmi más (csak a szél, a hidegfront, a melegfront, a...).

Kiveszem az ágyból, csatakos, görcsöl. Sétálok vele, nyugtatom, vizszintesen kevésbé görcsöl. Egyenletesebben lélegzik, lerakom, felsír. Hagyom. Szopizza a kezét. Én kint elpakolok még ezt azt, nem akarok lefeküdni, mert tudom, vissza kell mennem. Nem akarom így sírni hagyni, bárki bármit mond. Visszamegyek, maga alá húzza a lábát, keservesen sír. Felveszem, nem hagyja abba. Az arca sápadt, fehér, a szemöldöke piros, az orra és a szemecskéje is. Iszonyú fáradtnak tűnik. Elmondom neki az öreg néne őzikéjét. Majd lerakom. Az este folyamán még elmondom neki a nappaliban, a mi hálónkban, és az ő ágyikója mellett is.

Tizenegy körül kidől, a mese után mikor lerakom, kicsit nyöszög, de elalszik. Kiütötte magát. Gyűlölöm az oltásokat.

Végre normális időben alszik el a gyerek, vagyis úgy kb. fél tíz körül. A párom a számítógéphez ül, hogy lezárja a statisztikát, amelyet a babánk napi szopizási szokásairól (mennyiség, időtartam, meztelen súly stb.) vezetünk, és ilyenkor rendszerint ott is ragad a gép előtt mikor meddig (akár hajnali kettőig is). Én ezzel szemben tíz tizenegy között be szoktam dobni a törülközőt. Így általában csak akkor vagyunk együtt, amikor a picurka elalszik vagy bekomázik nyolc-fél kilenc körül - erőt gyűjtve az újabb görcsölős-síró rohamhoz -, és 20-30 perc alatt benyomjuk a vacsit. Tehát fél óra kajázásra, beszélgetésre és híradóra. Aztán a jóllakottság egy idő után engem mindig leszedál.

Tehát vacsi után a párom odaül a géphez, mereven nézi az excelt, pötyög. Én kikapcsolom a tévét, lekapcsolom a kislámpát, majd ránézek: "Gyere..., gyere te is a hálóba velem, bújjunk kicsit össze." Rámnéz, kicsit üveges tekintettel, de mégis eljuthatott az agyáig a kérésem, mert bólint. Arcot és fogat mosok, elhelyezkedem az ágyban, hallom, ahogy kikapcsolja a gépet, elindul felém, bejön a hálóba, kezében egy pár reklámújság. Erre felsír a gyerek. Összenézünk, hosszan. Várjuk, vajon folytatódik-e, vagy csak egy rossz álom kis fekiáltása volt. Folytatódik. Újra felsír, majd újra. Mindkettőnkből felszakad egy sóhaj. "Majd megyek én.", mondja, és egy perc múlva a gyerekkel a vállán jön vissza. "Látod, már anya is alszik. Aludj te is." Rájuk mosolygok.

Fekszem az ágyban, küzdök az álmossággal, hallom, ahogy le-föl járkálnak, ahogy dudorászik neki. Valamikor lefektethette, mert most visszajön az ágyba, de nincs erőm megfordulni. Hallom, ahogy lapozgatja az újságot. "Ha átolvastad, hozzád bújok.", mondom én. Vmi oks-ez-csak-reklámújság-átlapozom félét présel ki magából.

Filmszakadás.

A reggeli készülődés közben kérdezem tőle, hogy meddig olvasgatott. Nevetve kérdezi: "A reklámújságokat?" Bólintok, de én is elnevetem magam a kérdésem(ben levő ige) abszurditásán. "Pár percig", válaszol. Hmmm...

Kedden volt egy kiborulásom a hasfájós babánk egész napos sírása miatt (szokásos, miért ebből kell, hogy álljon a napunk, mi miért nem játszhatunk és élvezhetjük az életet típusú). Aztán este felvilágosítottak, hogy hidegfront ért el minket, és igaz, ami igaz, délutánra, az eső és a lehülés érkeztére a gyereket mintha kicserélték volna. Volt pár normálisabb óránk.

Csak hát az az én bajom kérem szépen, hogy minden napra jut valami: hétfőn melegfront volt, kedden ezek szerint hidegfront. Szerdán jött a holdfogyatkozás, ma pedig megint megdöglünk a hőségtől. A gyerekeknek állítólag minden időjárásváltozásra jó - mit jó, szuper érzékeny - radarjuk van, és a legtöbbjük meg is bolondul, még a könnyű esetekkel sem lehet mit kezdeni.  

Így tehát félve kérdezem, van olyan nap, amikor nincs valami hatással a babákra?

Tegnap holdfogyatkozás volt, és nekem a hátam még mindig be van állva. A párom hosszúzott, így a fürdetés is fél kilencre csúszott. A gyerek már elég őrült volt. Tízkor jutottunk oda, hogy vacsorát készítsünk, és kb. fél tizenkettőkor dőltünk be az ágyba.

Én még mindig nem tudom be fogni a szám, pedig totál kimerült vagyok, erre a páromnak eszébe jut a holdfogyatkozás. "Menj ki, nézd meg, és mondd el milyen volt.", így én. Erre mindketten röhögünk. Csönd.

Már én sem jártatom a kelepelőm, próbálok elaludni. Erre a párom mocorog, és azt hiszem, előveszi a telefonját. Mondom, te mi a fenét csinálsz, aludjunk már. Felemeli a telefont, amelyen van egy alkalmazás, látni lehet vele a sematikus eget, a sematikus csillagjegyekkel. Kezd felfelé görbülni a szám. "Te a holdat nézed? Ez most komoly?" Ő röhög. Keresgéli, és egyszer csak megtalálja: "Látod, itt van, egy ablakunk sem néz arra." Elrakja a telefont, miközben vigyorog: "Most már aludhatunk".

Szerintem csak egy hasfájós gyerek anyja tudja azt átérezni igazán, amit mi most átélünk. Az anyám szerint elkényeztetett, csak hisztiző babám ma annyira görcsöl a karomban, szopizás közben, hogy nem tud enni.

Alig pár perceket eszik, és felsír. A könnycsepp is megjelenik a szemében. Folyamatosan kiköpi a mellem. Próbálok vele sétálni a lakásban, le és föl, hogy megnyugodjon. Megnyugszik. Vissza rakom a mellemre, és alig iszik pár kortyot, mikor megint felsír, szinte abban a pillanatban jön is a puki (még nekem is fáj akkora hangon), csikarja a hasát a szélgörcs, nem megy ma még a szopás sem.

A szoptatásnak a legszebb dolognak kellene lennie a napban. Egy nyugodt 15-20 percnek, amikor ő és én is megnyugszunk, minden elcsitul, és csak azt hallgatom, ahogy szívja a tejcit, és lelki szemeim előtt látom, ahogy gyarapszik. Ehelyett görcsöl szegénykém, jönnek a pukik, sír, nem tudja a szájában tartani a mellbimbót a fájdalomtól. Én meg megőrülök, mert alig tud enni valamit, és nem tudom megnyugtatni semmivel.

Újra agyalok, hogy mit ehettem, amitől most rosszabb, mint máskor. Tegnap egy tál barackot. Lehet, hogy attól van. Lehet. A franc se tudja. Vannak rossz és rosszabb napjaink. Ez most elég rossz, és én semmit nem tudok tenni. Az őrület határán.

Anyámat - akivel korábban nagyon jó kapcsolatom volt - nem hívhatom, mert ő szerinte kéthetesen elkényeztettük a gyereket azzal, hogy felvettük és ringattuk, amikor kisírta szegény a lelkét, és a kezünkben is sírt és görcsölt. De szerinte csak megjátszotta magát, mert pontosan tudta, hogy hogyan érheti el a célját... Csak azt nem tudom, mi volt az a cél, mert amikor felvettük, egy ideig akkor sem nyugodott meg.

Az anyósommal jó a kapcsolat, de ha ilyen állapotban felhívom, azt fogja mondani, hogy a gyerek azért sír, mert én ilyen feldúlt vagyok. Hiába magyarázom neki, hogy azért vagyok feldúlt, mert már két etetés óta így eszik a pici, és közben is nagyon csikarja a hasa. A jelenlegi dédi mottója és egyetlen megoldása minden problémára, hogy cumit a szájba (amit a párommal nem akarunk). A barátnők gyerekesek, nem lenne idejük a sirámaimat hallgatni, és nekik is megvan a maguk baja.

Agonizálok, hogy nem is borulhatnék ki, van, akinek sérült a gyereke, van, akinek visszamaradott, van, akinek alig fejlődik, 5 hónaposan nincs olyan súlyban, mint a mi picurunk most három hónaposan. Végül tárcsázom a párom számát. Egyszer, kétszer, háromszor. Ki van kapcsolva. Tovább agonizálok. De már potyognak a könnyeim. A párom azt mondta, bármikor hívjam, akkor is, ha nincs komoly, csak kiborulok, vagy nehéz pár órát túlélni stb. Úgy érzem, ez most az a helyzet, ezért megpróbálom a munkahelyi számát. Az is ki van kapcsolva. Végképp kiborulok. Nem tudok kihez fordulni. Fel kell dolgoznom ezt az egészet, túl kell jutnom rajta, hogyha a picurt leteszem a büfiztetésből, rá tudjak mosolyogni. De nem megy. Eltört a mécses nálam is.

Türelmes embernek tartanak, de azért néha nálam is elszakad a cérna. Az ember általában tiszteli a családját, tiszteli annyira, hogy az összejöveteleken vidáman cseverésszen, jól ellegyen, és ne kezdjen el minden apróságon veszekedni.

A múltkori névnapozás már eleve feszülten indult, mintha lélekben senki nem öltözött volna ünneplőbe. Mikor megérkeztünk, mindenki mással foglalkozott. A nagyi és a dédi lecsaptak a picurkára, aki persze hozta a szokásos hasfájós formáját, és jöttek a kinyilatkoztatások. Nyugi, mondtam magamban, csak itt vagyunk kicsit, a következő etetésre már megyünk haza.

Apának vissza kellett fordulnia, mert valamit otthon hagytunk. Jaj, ne, gondoltam, ne hagyjál itt egyedül a gyerekkel! Vissza kell fognom magam, azért sem fogok kiakadni.

Sírás, jobban-tudom-és-én-már-több-gyereket-felneveltem kinyilatkoztatott tanácsok, sírás, gyerek felvevése, lerakása, - hagyd sírni, - de anya, nem fáradt, eleget aludt, el kell foglalni, hogy ne a hasára gondoljon, - de jó itt neki, nézd - persze, mert szopja az ujját, de egy-két perc és ugyanúgy fog sírni, ha nem jobban, - hagy sírjon, majd álomba sírja magát - (erre nem mondok semmit) - jaj, jól kifogtál anyuékon, akik nem adtak neked cumit, hiába mondta a dédi, most cumizzál, úgy. Ott állok, nem hiszem el, hogy nem veszik észre magukat. A dédinek hatezerszer elmondtuk, hogy mi a véleményünk a cumi kontra ujjszopás dologról. A dédi, aki a hasfájás megjelenése óta (ha nem előbb) folyamatosan nyomta, hogy cumiztassunk, egyszerűen mintha nem akarná felfogni, amiket mondtam neki (ld. vonatkozó poszt), és most kárörvendően ugrál a baba körül. A nagyit meg - aki szerint elkényeztettük a kéthetes csecsemőnket, mert felvettük, amikor sírt, és hagyni kellett volna, hogy álomba sírja magát - hiába kérem, hogy felejtse már el ezt a szöveget, nagy ívben szarik rá, és amikor nem tudja vissza fogni magát, folyamatosan ezt hajtogatja.

Felveszem a gyereket, kicsit ringatom, megjön az apja, átveszi. Telik-múlik az idő, lefektetjük a kanapéra, az apja mellé ül. Az apja mellett a dédi, mellettem a nagyi. Mindkettő egyszerre nyomja, tökéletesen egyszerre: "Hagyjátok csak sírni a gyereket, én mondtam, hogy hagyni kell sírni. Engem nem izgat, hagyjátok csak, majd álomba sírja magát.", "Jaj, de ügyesen cumizod az ujjad, jól kifogtál apádékon, úgy cumizzál csak, cumizzál, cumizzad az ujjad, ez az cumizz, cumizz..."

Gyomorból érzem az ideget. Érzem, ahogy elborul az agyam. Félig hangosan, félig magamnak azt mondom: mindjárt megütök valakit. Felállok, és hozok magamnak egy pohár vizet.

Mikor hazamegyünk - mert hát ez az idő is eljött szerencsére -, a hazaúton végig tombolok. Otthon etetés, nyugi, de este is felhozom még párszor a témát. A párom erre teljesen hidegvérűen azt mondja, de hát, kedvesem, a te gyereked, a mi életünk, ha valami nem tetszik, állj föl, mondd azt, hogy most elmegyünk, mert ebből elég, és legközelebb kétszer is meggondolják, hogy mit tesznek vagy mondanak.

Hihetetlen. Tényleg megcsinálhattam volna. Én vagyok az anyuka, én döntök.

Másnap még mindig ez járt a fejemben, és egyszer csak mondom a páromnak, milyen kár, hogy nem lehet visszafordítani az idő kerekét, mert most ha újra ott lennénk, felállnék és elmennék. A párom derűsen visszaszól, ne aggódj, lesz még ilyen helyzet nem is egy.

A baráti körünkben sokan szültek mostanában, talán mert egy idősek vagyunk, talán mert valami volt a levegőben. :-) Az utóbbi hetekben azonban sorra kapom a híreket, hogy ennél is annál is válságban van a kapcsolat, hogy az x és az y szétköltöztek, válnak, a gyerek ennyi meg annyi hónapos, elmúlt egy éves stb.

Sokat olvastam a várandósságom alatt arról, hogy fel kell készülnie a párnak is a pici érkezésével arra, hogy gyökeresen megváltozik az élete. Próbáltam is a terhesség alatt ezt a párommal megbeszélni, igyekeztem ráijeszteni, hogy mennyire más lesz, miközben magamat is tréningeztem erre.

De minden igyekezet ellenére rá kellett döbbenem, hogy erre nem lehet felkészülni. Csak egy valami segíthet, ha a kapcsolat biztos. Ha vannak, voltak problémák már a pici születése előtt, akkor azok biztos, hogy hatványozottabban fognak előjönni. És ez akkor is igaz, ha valakihez nem olyan baba érkezik, mint a mienk, aki a harmadik héttől hasfájós lesz, és pár nap leforgása alatt abból állt a gyereknevelés, hogy a picur egész nap sír a hasfájóssága miatt és mi igyekeztünk megnyugtatni. Lehet mintababa is az újszülött, az első pár hét, három hónap akkor is nagyon kemény, és sok odafigyelést, energiát igényel, az élet teljesen megváltozik utána.

Az első két hétben mintababánk volt, ugyanis szegény aranyom besárgult, így nagyon aluszékony lett, tehát aludt evett, aludt evett. A kórházban még minden rendben volt, felnyöszögött, ha megéhezett, erre én megetettem, büfiztetés, pelenkázás, és utána édesdeden elaludt. Aztán hazajöttünk és a párom kitalálta, hogy nem szabad az első nyöszögésre ugrani, hanem ha már felsír a baba, akkor kell megetetni. Eleinte veszekedtünk emiatt, de mivel nincs túl sok tapasztalatom, arra gondoltam, lehet, hogy igaza van, próbáljuk meg, hátha ezzel kicsit ki lehet tolni az étkezéseket. Pár napra rá a babánk már négy óránként evett, több órát aludt, és mikor a doki néni eljött, hogy megnézzen minket, vagyis a picurkát, megijedve konstatálta, hogy besárgult, és három óránként keltsük fel enni, különben kórházba kell menni. Na, itt volt az első olyan pont, ahol azt éreztem, nekem volt igazam és nem szabadott volna annyiban hagyni, és igenis lehetek anyatigris, mert az én gyerekemről van szó.

Tehát már az első két hétben olyan gyereknevelési dolgokon sikerült összeszólalkoznunk, amelyeken korábban eszünkbe sem jutott volna veszekedni. Mindketten irtó fáradtak voltunk, egyikünknek sem volt korábban gyereke. Egyikünk családjában sem volt a közelben kisbaba, akit mondjuk hetente, vagy havonta láttunk volna cseperedni. Mindketten marha okosak voltunk a korábban elolvasott könyvekből és persze ösztönből, és mindketten ragaszkodtunk egy darabig az igazunkhoz. Például én, hogy nem hagyom a gyereket sírni, ő, hogy néha bizony hagyni kell. Aztán lassan ráéreztünk a dolgokra.

Egyszercsak nem hagytam apát, hogy éjjel és hajnalban felkeljen, én állítottam be az ébresztő órát, és kiosontam a szobából, mikor a picurkát meghallottam, magam után behúztam az ajtót. Az első átaludt éjszaka után mintha kicserélték volna. Értette, amit mondok, édesebb volt a babával, mint bármikor. Sok mindenre rá kellett jönnünk. Például arra is, hogy én már a terhességem idején hozzászoktam a pár óra alváshoz, mivel a végén már sehogysem tudtam rendesen aludni, és folyamatosan kijártam a vécére pisilni. Amikor 1-2 órát átaludtam, már pihentebbnek éreztem magam. Amikor a picur megszületett ugyanez volt a helyzet, így ha esetleg volt két órám aludni, utána sokkal jobban voltam. De apa nem, ő ehhez nem szokott hozzá, soha nem is tapasztalta ezt ilyen huzamos időn keresztül, persze, hogy megviselte. De ez csak egy a sok közül.

Ezért amikor meghallottam, hogy mi történt a párokkal, valamilyen szinten megértettem a helyzetet, ugyanakkor a baba szempontjából iszonyúan káros az ilyesmi. Kár, hogy sokan nem gondolkodnak előre, hogy önzésünkben nem látnak tovább az orruknál (tisztelet a kivételnek), azt hiszik, egy gyerek majd segíthet a kapcsolaton, a kapcsolati mélypontokon, esetleg erősítheti a szakadóban lévő köteléket. Nagyot tévednek. Igen, az új jövevény megváltoztatja az életüket, de a legritkább esetben fogja megerősíteni azt, ami már nem működik.

Ez is az a történet, amiben mindenki tudja a tutit, és nem enged a negyvennyolcból. Az általam igen tisztelt Ranschburg Jenő azt mondja, hogy az ujjszopás a mértéktartó cumiztatásnál is jobb, a gyerek jobban és gyorsabban fejlődik, hamarabb kezd beszélni, nem akadályozza meg semmi, hogy felfedezze a világot, akkor veszi az ujját a szájába, amikor igényt tart, míg a cumi akkor is a szájába kerül, ha nem is az lenne a kívánsága stb. stb. Ugyanakkor, amikor a neten rákerestem, a legtöbben cumipártiak voltak.

A párom sokáig cumizott, ezért ő nem akarta, hogy a picur szájába cumit dugjunk. A nagymama nagyon sokáig szopta az ujját, még kisiskolás korában is, így ő folyamatosan a cumi mellett protezsált. A dédmama pedig eleve a cumikorszakban nevelte a gyerekeit, akkor is berakta a szájukba, amikor csak megnyikkantak, emiatt tőle papagájszerűen csak azt hallgattuk, hogy adjuk már a szájába a cumit. Mindez azért jött fel, mert ugyebár a kiscsillag hasfájóssága miatt állandó volt a sírás minden látogatás alkalmával. Na, de most, ha sír a gyerek, akkor az a megoldás, hogy betömöm a száját a cumival???

A legtöbb cumipárti anyuka a neten, fórumokon arról beszélt, hogy a babája "órákig" szopik, már felázott a mellbimbója, nem bírja idegekkel stb. Nálunk ilyenről szó sem volt. A picur eszik, 6-8-15-max.20 perc és amint megtelik a hasa, kész, vége, nem akar cicizni. Ő nem szopikázza a mellbimbót hobbiból. Arra használja, amire kell, csatlakozik, jól lakik, és azzal, mint aki jól végezte a dolgát, leválik rólam. Amikor fájt a hasa, vagyis sírt, görcsölt, javaslatra próbáltuk ciciztetni, de kiköpte a cicit. Na, most a cumit nem köpte volna ki? Később kiderült, hogy az apja ugyanilyen hasfájós volt, és mivel akkor a cumit mindenkinek korszak tombolt, az apja szájába is belenyomták, de semmit nem használt, köpte ki. Ha valakinek fájdalmai vannak, görcsöl, nem fogja az idegenvalamit a szájában tartani.

Ranschburg azt mondja, hogy mindig próbáld másként megoldani, nézd meg a pelusát, a hőfokot a szobában, hogy nem unatkozik-e stb. stb. Persze picurkánknál egy idő után már jól tudtuk, hogy ez kizárólag a hasfájós sírása és görcsölése, és ekkor kezdtük el bevetni a különféle módszereket (ld. hasfájós technikák), amelyekkel sorban elvéreztünk. És ebben az időszakban, semmit nem tudva az ilyen típusú szinte egész nap tartó hasfájós babákról, nyomta a sódert a női ág, hogy cumit cumit cumit neki. A párom meg ellenezte. Én meg együtt voltam egész nap a gyerekkel. Örlődtem. Mindenki olyan okos volt. Az anyám szinte minden nap elmondta, hogy még senki nem ment cumival a szájában az oltár elé. A párom szinte minden nap elmondta, hogy nem hiszi, hogy ez a megoldás, mert ha meg 3 hónaposan nem lesz többé hasfájós, akkor feleslegesen szoktattuk rá a cumira.A neten olvastam is egy-két ilyen hozzászólást, hogy az anyuka örül, hogy nem adott cumit a gyerek szájába, mert ahogy elmúlt a hasfájása, nem volt szüksége semmire a babának.

Kemény volt, nem tudtam, kire hallgassak. Én is cumiellenes voltam, ráadásul csecsemőként nem voltam se ujjszopó sem cumizós, és mindehhez jött, hogy sok olyan dolgot olvastam össze, ami inkább - ha már valami akkor - az ujjszopás felé terelt. A párom is emellett állt ki, de az egész napos sírás is kikészített. Na, nem azért, mert sírt, és ez gondot okozott volna, hanem azért aggódtam, hogy a sok sírás nem megy-e a fejlődése kárára. És kezdtem néha ki-kiborulni, hogy nekünk miért sírásból áll az egész nap, miközben mások ilyenkor élik az aranykorukat, és a mosolygós gyerekükkel babáznak, aki ettől egyre csak okosabb és okosabb.

Picurkánk mindezallatt meg eleinte a fájdalomtól az öklét tömte a szájába, aztán a ujjait, aztán megtalálta a hüvelykujját... Hát most így állunk, csak az idő mondja majd meg, hogy jól döntöttünk-e.

Sajnos már nem abban a korszakban élünk, amikor nagycsaládok vannak, és látod a mintát, látod azt, hogy az x szopizza az ujját, de vele nem foglalkoztak, a y meg cumizott, és mégis okosabb, viszont a z náluk is fejlettebb, holott szopta az ujját, de mivel sokat játszottak vele, dúdoltak neki stb., ezért időben le is szokott az ujjszopiról. A mai világban többnyire csak magunk vagyunk. Örülhetünk, ha a családban legalább egy baba hamarabb születik, mint ahogy mi vetemednénk a gyerekvállalásra. Ami meg húsz-harminc-negyven-hatvan éve volt, az hol van ma már?!! Azóta annyi kutatás, új eredmény, statisztika áll rendelkezésünkre, hogy teljesen megváltoztak a gyereknevelési módszerek. De mondok valamit, nemcsak azok, hanem a babák is!

Végezetül kis kivonat Ranschburgtól: Ha a szülő valóban törekszik a mérték betartására, sokkal egyszerűbb és szerintem hasznosabb is, ha az egész kérdést gyermekére bízza, aki orális igényeinek betöltésére cumi hiányában megtalálja az ujját. Kb. 3-14 hónapos kor között minden gyermek átesik egy ujjszopási perióduson, ami a fejlődés egészséges, normális tünete. Az ujjszopás 6-8 hónapos korban tetőzik (a kezek felfedezése és a fogzás miatt), és egészséges gyereknél 1 éves kor után fokozatosan csökken a mértéke, amikor megnő a tárgyak iránti érdeklődés. Ezért az ujjszopást többre tartom még a mértéktartó cumiztatásnál is.

Több ismerős mondta, hogy készüljek fel rá, a szex a szülés után elég kemény, főleg, ha gátmetszés is történt. Teljesen olyan, mint első alkalommal, a szüzesség elvesztésekor.

Bevallom őszintén izgultam emiatt, mert nekem az első alkalom eléggé fájt, és elég sokáig tartott, amíg eljutottam oda, hogy élvezni tudjam a szexet.

A szülés utáni napok tényleg kemények, szerintem gondolni sem lehet a szexre, mert az ember minden energiáját leszívja a megérkezett kis jövevényről való gondoskodás. Szoptatás, büfiztetés, pelusozás, fejés, mosás, vasalás, szaros ruhák foltalanítása, sírás okainak kitalálása, minden hirtelen-kiderül-hogy-mi-kell-még dolgok beszerzése stb. stb. Arról nem is beszélve, hogy az elején az ember lánya elég rendesen vérzik (legalábbis nekem jó pár hétig sikerült), ami kicsit el is veszi a kedvét a dologtól, arról nem is beszélve, hogy néha a vécéről nem tudtam felállni egy-egy pisilés után. A szoptatás elég keményen igénybe veszi a hasat, később az alhasat, ezért is mondják, hogy méhösszehúzó hatása van, ami tényleg jó, mert két héttel a szülés után már alig volt hasam, de azért az első pár alkalommal hozzá kell szokni ehhez az érzéshez.

Elméletileg 6 héttel a szülés után lehet először próbálkozni, addig nem javasolják. Khm, na, hogy is mondjam, féltem a dologtól, mint a tűztől. Persze mondták, hogy érdemes síkosítót használni, és hosszan elhúzni az előjátékot, de nekünk a babánk hasfájóssága miatt arra nem volt időnk, hogy 5-10 percig nyugodtan beszélgessünk... Így kértem, hogy várjuk meg a 6. hetes orvosi vizsgálatot, ami ugyebár már a hetedik héten történt. A doki mindent rendben talált, de ekkor a párom már átlendülhetett a holtponton, és ezután két hét eltelt anélkül, hogy akár beszéltünk volna a szeretkezés lehetőségéről. Igaz, erre az időszakra tehető az is, hogy szembesültünk a babánk egész nap taró hasfájósságával. Minden nap mindketten iszonyatosan kimerültek voltunk, tele jószándékű ismerősökkel, és az ő kinyilatkoztatott tanácsaikkal.

De aztán csak eljött a nap, amikor elindultunk egymás felé. Nekem nem volt gátmetszésem, de a szülés utáni első közösülés tényleg elég fájdalmas. Lehet, hogy még nyújtani kellett volna az előjátékot, nem tagadom, de be kellett vetnünk a zselét, és így is teljesen más volt a szeretkezés, mint korábban. A következő alkalom már egy fokkal jobb volt, majd az azt követő is, és pár alkalom után (hónapok teltek el, de a baba és a kimerültség miatt egyelőre ritkán tudjuk gyakorolni a dolgokat :-) tehát pár alkalom után eljött az a nap is, amikor végre nagyon jó volt, úgy éreztem még jobb is, mint korábban. Olyan, mintha több pózt tudnék élvezni, de majd meglátjuk. Lehet, ez egy kivételes alkalom volt. A picur sem sírt, és jobban egymásra tudtunk koncentrálni.

Erről csak azért írok, mert ha van valaki, aki nem bírja a fájdalmat, akinek a családjában egy könnyű szülés sem volt, és tényleg félt a szüléstől, az én vagyok. Ugyanakkor a szülésem igazi gyönyörű élmény volt, habár nagy babánk volt, és amikor nemrég valakinek arról beszéltem, hogy én hogyan készültem - munka mellett alig valamit -, rájöttem, hogy nem lehetett véletlen. De erről írtam már, most tehát a szülésről.

Mikor egy újabb pisilésem után továbbra is csordogált belőlem valami, és a bugyim rózsaszínű lett, izgatottan rohantam ki a páromhoz, hogy azt hiszem, itt az idő. Mivel az orvosom nem értem el, és azt hallottuk, hogy a magzatvíz folydogálása nem ad okot a pánikra, és utána akár még 24 óráig is eltarthat a szülés, ezért a neten kutakodva lassan és nagyon jó hangulatban elkezdtünk készülődni. Anya jó meleg vízben megfürdött, aztán apa is megfürdött, sőt, borotválkozott is, hátha napokig nem lesz rá lehetősége.

Megkértem a párom, hogy szedje le a szeméremszőrzetem, amiből nagy röhögés lett, mivel ezt mindig magam csináltam, és a férjemnek semmi gyakorlata nem volt benne, hogy mit-hogy-meddig, illetve akadályozó tényezőként a magzatvíz is csordogált. Én felajánlottam, hogy gyorsan ráfekszem a fürdőszobámban egy törülközőre, és ott csináljuk meg, de a párom férfiember lévén ekkor már hozzá is készült a nagyszobában, mindent félretolt, szőnyeg, kisasztal, aztán törülközők a padlóra, és jöhettem én. Hmmmm... :-)

Közben ment a zene vagy a rádió, már nem is emlékszem. Értesítettük a családot is. Az anyám ott tartott, hogy ránk parancsolt, most már azzonnal induljunk el, ez nem játék. De mi tényleg elég nyugottan, örömteli izgatottságban inkább kétszer is átnéztük a listát, hogy mindent bepakoltunk-e. Aztán másfél órára a csordogálás észrevételét követően, a páromnak mondtam, hogy most már tényleg indulnunk kéne, nehogy lekéssük a dolgot. Illetve azon gondolkodtam hangosan, hogy lehet, el kellene kezdeni mérni az időt, hogy mikor fáj kicsit jobban a derekam.

Az az igazság, hogy egész nap fájt a derekam, de azt hittem a nagy pocakom és a terhesség miatt van, később kiderült, hogy már ez is lehetett a vajúdás, csak én annyira nem foglalkoztam vele, mivel a tévében mindig azt láttam, meg mindenki azt mondta, ha beindulnak a fájások, "meghalsz" úgy fáj. Szóval elkezdtem nézni az órát, hogy hány percenként fáj jobban, mint amúgy, és indulás előtt 10 percet mértünk. Na, ekkor már én is sürgettem a párom.

A kocsiban már nyolc, végül hat percesre csökkentek a fájások, és ekkor indult be az a fájdalom, amikor nagyon másra nem is tudsz gondolni, és ekkor alkalmaztam a 4-8 légzéstechnikát a könyvből. (Ami a könyv szerint abban is segít, hogy lelélegzed a babát. Amin mindig nevettem, de most már nem tenném, tényleg használt.) Annyi az egész, hogy (ezt pár héttel a szülés előtt is már gyakoroltam, ha éppen eszembe jutott) belélegzel 1-2-3-4-ig számolva, aztán kifújod ugyanilyen ütemben, tehát lassan 1-2-3-4-5-6-7-8-ig számolva. Mivel azért párszor gyakoroltam, így nem okozott most gondot, és tényleg baromi sokat segített.

Mikor a kórházba értünk tehát már 6 perces fájásaim voltak, a bába megvizsgált, és megállapította, hogy szépen kitágultam (6 centire). CTG, aztán a szülőszoba, átöltözés, az orvost a bába értesítette, akit egész idő alatt azért nem értük el, mert műtött. Az orvos kb. a kórházba érkezés után fél órával jött be hozzám, megnézett, majd elment egy másik esethez is. Mikor visszajött (kb. negyed óra múlva) a fitt labdán ültem, ekkor már olyan típusú fájásaim voltak, amikor kiráz a hideg, aztán meg a forróság, felnéztem a dokira, aki az ajtóban állt, és kértem, hogy ismételje meg, mert fájásom volt, és nem értettem teljesen, amit mondott. Erre ő: "Ó, aki még mosolyogni tud, annak nincs olyan nagy fájása. Akkor még átnézek a másik kismamához, és utána jövök."

Erre persze én csak a páromnak akadtam ki, igyekszem nem görcsölni, szenvedni, mivel mindig azt mondta rám az orvos, hogy stresszelős vagyok, és az nem jó a babának, ezért mosolyogtam most is a dokira, hogy lássa, mindent megteszek az én csillagomért és a lelki békénkért, erre ő meg nem vizsgál meg, mert még mosolygok. Mire benézett már 4 percenként voltak erős fájdalmaim, de csináltam a légzést továbbra is, és amikor nem fájt annyira, a párommal beszélgettem. Már nem követtem az időt. Amikor az orvos bejött és megvizsgált, kicsit elhült, és rájött, hogy lehet, már csak percek és megindul a szülés. Azt mondta, hogy hihetetlen vagyok. Elmondtam, hogy én csak azt olvastam, jobb a babának úgy megszületnie, ha az anyuka nem sikít fájdalmában, mert akkor az sokkolja őt, úgy érzi, fájdalmat okoz anyunak. Az orvos még kerekebb szemekkel nézett rám. Bólintott. Igen, ez így van. De ők sosem kérnének ilyet.

Még annyit mondott, ha ennyire nem látszik rajtam, hogy hol tartunk, szóljak, ha úgy érzem kakilnom kell, mert akkor indul be a szülés. Mondtam, hogy én azt az ingert már most is érzem. Megnézett, és felgyorsultak az események. Behívták a bábát, elmondta, hogy mit csináljak, ha jön a baba, és már csinálni is kellett. Az utolsó nyomás előtt mondtam az orvosnak, hogy ez nagyon fáj. A doki mondta, hogy tudja, de még egy utolsót nyomjak, és kicsúszott a picikénk.

Nem tudom, leesett-e valakinek, de semmilyen fájdalomcsillapítót nem kaptam az egész szülés alatt!!! Mivel nagyon közel jártunk a kitoláshoz, ezért a nyomások előtt kaptam egy helyi érzéstelenítőt a gát területre, ha reped és vágni kell. De nem kellett, nem volt gátmetszés! 

A picur nagyon szépen született meg, csendes volt a kicsúszás. A bába megdörzsölgette a baba hátát, de ő akkor is épp csak nyöszögött, nem volt semmi baja, nem is akart sírni, hiszen minden rendben volt vele. Mikor elvitték lefürdetni, akkor volt egy kis sírás, de mikor meghallotta az apja hangját, megnyugodott, és a kórházban mindvégig tünemény volt. Szólt, ha éhes, de különben nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott volt, és sokat vizsgálódott.

Nem tudom, van-e ember, aki jobban félt a szüléstől, mint én. Nem bírom a fájdalmat, a vér látványát. 7-8 éves korom körül történhetett, hogy kavicsos úton rohantam, mint őrült, hátranéztem anyuékra, hogy visszaigazolást kapjak viccesnek szánt tettemre, és természetesen elestem, majd elröhögtem magam, aztán lenéztem a kicsit sajgó térdemre, és mikor észrevettem, mindkettőből 3-4 centis vastagságban folyik a vér, elsírtam magam. De továbbmegyek, ha kaptam egy kis pofont, az arcomon két napig meglátszott. Ha bevertem az ujjam bármibe, azt hittem meghalok a fájdalomtól. Na, most, ezek után a szülésre gondolni...

Azért szeretnék a szülésről írni, mert a fentiek ellenére, és annak ellenére, hogy mindenki azt mondta, nehéz dolog, fájdalmas, de a babáért megéri, az én szülésem hihetetlen élmény volt, és szerintem annak köszönhetem, ahogyan készültem rá. Igazából akkor fel sem fogtam, hogy ennyi mindennel készültem, csak amikor nemrég egy várandós kismamával beszélgettem, és megemlítette félelmeit, elmeséltem neki, hogy mi segíthetett nekem. Akkor döbbentem rá, hogy talán mégsem rendhagyó, hogy a családban nekem volt először ilyen szülésem, annak ellenére, hogy dolgozó nő vagyok (voltam? :-).

Mivel elég sokat dolgoztam (látástól mikulásig), ezért eleinte tényleg alig volt időm a terhességgel foglalkozni. Már látszott a pocakom, amikor elmentem az első kismama jógára. Ez azért volt jó, mert teljesen kilazított, nyugtató hatású volt, a testemet átmozgatta anélkül, hogy izzadtam volna. Ezt csak azért mondom, mivel a legtöbb kismama jóga napközben van, egyet találtam, ami reggel, munkaidő előtt zajlott, és így nem okozott gondot senkinek.

A másik nagy segítség a Szülés, ahol én irányítok című könyv volt. Ezt olyan kismama ajánlotta, akinek utána ugyancsak szépen és gyorsan zajlott le a szülése, tehát mégiscsak lehet benne valami. Akkor ugyan nem hittem, hogy egy könyv, vagy az abban foglaltak, ennyit segíthetnek, de gondoltam, elolvasom, azzal nem veszíthetek. Ebbe is egyébként elég későn kezdtem bele, és a könyvben olvasható technikákból csak 1-2 dolgot gyakoroltam (pl. relaxációs légzéstechnika).

Aztán ott volt a gátmasszázs, amit csak az utolsó hetekben lehet csinálni. Azért erre nagyon későn vettem rá magam, és a két (vagy egy? :-) kezemen meg tudom számolni, mennyiszer csináltam.

Az egész várandósságom alatt labdán ültem a számítógép előtt, azért ez nem tudatos volt, igazából már azelőtt, hogy tudtam volna, terhes vagyok, a hátfájásom miatt kipróbáltam, aztán le is váltottam az irodai székemet a fitt labdára. Így a manónak egész nap volt kedve ficánkolni, mert volt helye bőven.

A málnalevél teát is csak az utolsó hetekben lehet inni, de annak nagyon örültem, mert én nagy teás vagyok, és végre egy tea, amit ihattam. :-)

 Megnéztem a Szülés videót is, de azt hiszem ez egy héttel a szülés előtt történt. Erre nagyon nehezen szántam rá magam. Nehezebben, mint a gátmasszázsra. Az a legfurcsább, hogy azt hittem, el fogom hányni magam, ha végignézek egy ilyen folyamatot, de vagy jó volt a videó, vagy már a lélekben felkészültebb voltam, végülis nem dobtam ki a taccsot :-) sőt konstatáltam a dolgokat, hogy így vannak, ez lesz. (Ott is az látszott a nőkön, hogy fájni fog, nagyon... Huh. De majd megoldjuk valahogy.)

A legtöbb szakkönyv azt írja, hogy hat hónapos koráig nem tudod elkényeztetni a gyereket. Továbbmegyek, azt is írják, hogy a csecsemő csak a sírással tud kommunikálni, hiszen más még nem áll a rendelkezésére. Ennek ellenére az anyám szerint elkényeztettük a három hetes csecsemőnket azzal, hogy egy idő után felvettük, amikor sírt (hasfájós görcsök a köbön, csak a hülye nem látta és érezte), és ringattuk. Ehelyett hagyni kellett volna sírni, hogy inkább álomba zokogja magát.

Hiába magyaráztam neki, hogy egy háromhetes újszülöttnek még nincsenek ilyen rafkós technikái, ő váltig állította, hogy nagyon tudja a kiscsaj, hogy mit csinál, és kihasznál minket. Már most gyomorból ideges leszek, ha csak visszagondolok ezekre a szavakra.

Elértük a három hónapot, és nem múlt el a hasfájás. Történt egy kis incidens, és kicsit feldúlva értem haza, amikor anyám is beugrott hozzánk, és a relfektálása második mondata már ugyanarról szólt: ő már akkor megmondta, hogy nem vegyük fel a babát, és hagyjuk sírni, elkényeztettük, persze, hogy még mindig hasfájas. A hajam égnek állt.

Ha azzal, hogy a csecsemőmet - aki már 5-10-30 perce megállás nélkül görcsöl és sír - felveszem, elkényeztetem, hát én el fogom kényeztetni, és leszarom, hogy ki mit mond.

"Amikor három hónapos lett a baba, mintha elvágták volna. Egyik napról a másikra megszűnt a hasfájás." Ezt rengetegen mondták, mesélték nekünk. A szakkönyvek szerint  3-5 hónapos kor között várható a csoda. Mi próbáltuk a három hónapot mantrázni. Aztán az is eljött. Előtte két nappal kaptuk az aktuális oltássorozatot. Már akkor sejtettem, hogy két nap múlva nem fogják csak úgy elvágni ezt a szakaszt.

Elérkezett hát a dátum, és másnap mindenki azt kérdezgette: na, vége? A védőnő. A nagyszülő. A másik nagyszülő. A dédszülő. A nagybácsik. A család tagjai közösen és külön-külön. A barátok. A szomszéd. A sétálós ismerős... Soroljam még? Legalább olyan idegesítő, mikor hatodjára kérdezi meg valaki, mint amikor az iránt érdeklődtek a kilencedik hónap vége felé közeledve, hogy meszültél-e már. MAJD SZÓLOK, HA IGEN! És most is szólok, ha túl vagyunk a hasfájós korszakon.

A babánk későn érő típus, ez van. A köldökcsonk is a negyedik hét végén esett le, nem pár nap, nem hét nap, és nem tíz nap múlva. 21 napot csücsült a picur kis köldökében, pedig mi aztán alkoholoztuk, sebhintőporoztuk rendesen. Valószínűleg ez is tovább fog tartani. Hogy mennyivel? Azt csak az ég tudja.

Na, hát ez a másik kinyilatkoztatás, amitől egy idő után eldobtam az agyam.

Egész nap azon küzdök, hogy amennyire lehetséges, enyhítsem a hasfájását a picinek, hogy minél több tiszta pillanata legyen. Minden technikát alkalmazok, már masszíroztam, ringattam, mellre tettem, átpelusoztam, felhúztam a lábát, köröztem a lábával, sétáltunk stb., stb., folyamatosan mosolygok rá, becézgetem, simogatom, színes dolgokat mutogatok neki, éneklek, szavalok, mesélek, és dalolok, dalolok, dalolok, minden nap két új dalt tanulok. 

Erre jön egy okos, és elmondja, hogy azért sír a pici, mert érzi, hogy én ideges vagyok....... (nem tudok elég három pontot rakni) Na, erre a beszólásra leszek én nagyon ideges, eldurran az agyam. Finoman próbálom elmagyarázni, hogy maximum amiatt vagyok ideges, mert a babám egész napja így néz ki. Tehát ez nem az oka az ő görcsölésének és sírásának, az én idegességem éppen ennek maximum az okozata. Ennek ellenére próbálok relaxációs technikákat alkalmazni, és még pozitívabban megnyilvánulni a picur felé.

Aztán szerencsére számos tanulmányt olvasok, ami igazolja azt, amiről én is papolok: az idegesség okozat, nem ok, és semmi köze a kettőnek egymáshoz.

"Amikor valaki azt állítja, hogy a baba nonstop sírásának az oka az anya túlfeszített idegállapotában (...) gyökerezik, belerúg egy földön fekvőbe." => by Sheila Kitzinger=> Egy 1960-as tanulmány szerint "A szorongó, depresszív, anyai szerepüket lelkileg feldolgozni képtelen nők gyermekei átlagosan ugyanannyit sírtak, mint az egészséges nem kedélybeteg anyákéi. (...) A vizsgálat konklúziója az lett, hogy <<nincs kapcsolat a csecsemőkori kólika, valamint a klinikailag és/vagy standardizált pszichológiai tesztek által igazolható anyai hangulat- és/vagy személyiségzavarok között. A sírással eltöltött órák számát nem befolyásolja az anya szorongása, tapasztalatlansága, ill. az általa teremtett kedvezőtlen érzelmi légkör>>."

Nem értem az embereket. Ők is utálják a kinyilatkoztatott tanácsokat, mégis traktálnak vele téged. Az más, ha valaki elmondja, hogy ő miket csinált az adott helyzetben, mit hallott, olvasott, nekik mi segített, de ne nyilatkoztassa ki, hogy csináldddd ezt vagy azt, mert az (tuti biztos maximus) segít és nincs apelláta. Basszus. MINDEN GYEREK MÁS!

Miután már minden technikát ismertünk, amit egy hasfájós gyerek szülei ismerhetnek, egyre nehezebben vettük ezeket a kinyilatkoztatott tanácsokat. "De biztos, hogy nem eszel káposztaféléket?" Öregem, ez alap, minden szoptatós anya tudja, én már ott tartok, hogy a paradicsomon, üdítőn, tejtermékeken stb. stb. kívül gabonaféléket sem eszem, mert egy nónémkisoldal azt írta, hogy attól is lehet. 

Már párszor volt nálunk a védőnő, mikor rákezdte, hogy de a hasikáját masszíroztam-e így megy úgy. Mondtam, hogy persze. De lehet, hogy nem jól csinálom, okoskodott ő. Hmmmm, kezdett elszállni az agyam, de visszafogtam magam. Ő megmutatná nekem a tuti technikát, úgyis sír és görcsöl a baba, meglátom jobban lesz pikkpakk. OK, mutassad. Öt-hét perce nyomkodja, simogatja, masszírozza a gyereket, semmi, az ugyanúgy üvölt tovább: óóó, kezdi, lehet, hogy nála ez tényleg nem használ. TÉNYLEG? ÉS NEKEM MIÉRT NEM HISZEL (bmeg)! Persze nem mondtam ki, csak próbáltam egyetértően szomorkásan rámosolyogni. 

Ennél már csak az a jobb, amikor jön anyád, és elmondja, hogy hagyd sírni a babát (három hetesről beszélünk!!!), mert elkényezteted, ha felveszed. Tök mindegy, hogy a gyerek 5-10-30 perce sír, görcsöl, a kezedben is szarul van, és te ezután veszed fel, hogy megpróbálj enyhíteni a fájdalmain, ő szerinte azért sír, mert hisztizik, mert tudja, hogy felveszed. Egy három hetes gyerek ilyen rafinált lenne anyukám???? Igen, jön a válasz, jól tudja. A jó ... életbe. Akkor nem az lenne, hogyha felveszem, akkor abbahagyja és röhög a markába? De én felveszem, és jó tíz perc kell, amíg a cseresznyepárna és a ringatás valamennyire kifejti hatását.

Szeretném úgy nevelni a gyermekem, ahogy én jónak gondolom. Szívesen veszem a javaslatokat, a praktikákat, nagyon nagyon szívesen meghallgatom a tapasztalatokat. De nagyon kérem, ne nyilatkoztassanak ki olyan dolgokat, ami náluk evidencia, mert lehet, hogy nálunk szart sem ér.

Honnan ismered meg, hogy hasfájós a babád? Onnan, hogy felveszed, és továbbra is görcsöl a karodban. Onnan, hogy hiába simogatod, becézgeted, vígasztalod, babusgatod, szorítod magadhoz ő nem hagyja abba a sírást, és a kis arca csúnya grimaszba torzul, ahogy erölködik. Onnan, hogy az ágyban is állandóan maga alá húzza a lábait, feltolja a popsiját, és a karodban is teljesen megfeszül a kis teste. Onnan, hogy egy idő után úgy érzed, te vagy a rossz anya, mert nem vagy képes megnyugtatni a saját gyermeked, mert hatalmas könnycseppek gördülnek le az arcán, mert az ébrenlétei azzal telnek, hogy a hasával küzd...

Pár hét elteltével minden hasfájós technikát ismertünk, és kipróbáltunk. Nem akarok senkit elkeseríteni, de ha igazi hasfájós picivel van dolga, akkor semmi nem segít, de egy-két dolog (maximum!!) enyhítheti a görcsöket. Az anyuka csak az időt tudja agyonütni azzal, hogy mindig újabb és újabb dolgokkal próbálkozik. Ennek ellenére azt gondolom, mindent meg kell próbálni, jobb a mamának, és esetleg valami a babának is segíthet.

A mi kiscicánk születése gyönyörű volt (de erről később). Nevetgéléssel és jó hangulatban indult a magzatvíz csordogálása közben a készülődés, két órát töltöttünk a szülőszobában, és csodálatos volt a szülés folyamata, a picurka semmi fájdalmas hangot nem adott ki, mikor kibújt, és épp csak nyöszögött, amikor megdörzsölgették a hátát. (Számomra ez tényleg hihetetlen, mert nem bírom a fájdalmat, és azt hittem én is üvöltözni fogok, mint a nők a filmekben. Minden ismerős anyuka - beleértve a nagymamikat - azt mondta, hogy borzalmas/ borzalmasan fáj a szülés, de az ember elfelejti.) Mindezt csak azért mesélem el, mert ez nem befolyásolhatta azt, ami két hét múlva kialakult: hasfájós lett a picink. Az első pár napban délután adott időközönként jelentkezett, ahogy a nagy könyvben is meg van írva, de napról napra egyre nőtt a hasfájós időszakok száma, míg végül reggel hattól este tízig, fél tizenegyig görcsölt a babánk.

Visszatérve a technikákra: mindent kipróbáltunk, amit bárki javasolhatott, és itt bárki alatt értem az orvost, a védőnőt, a szakkönyveket, a családot, az ismerősöket, a szomszédot, az internetet, a világot. Röviden áttekintve:

- patikában kapható szerek: Espumisan, Infacol, Gripe Water

- szoptatás alatt iható teák: kamilla, édeskömény, citromfű, szoptatós teák, és ezek minden kipróbált töménységben

- hasmasszázs, ami csak létezik

- vasalt meleg tetrapelus a derékra

- derékmelegítő cuccok

- babáknak való pihenő székben való fektetés, "ültetés", ringatás

- az anyuka pocakján, mellkasán stb. való fektetés

- az apuka pocakján, mellkasán stb. való fektetés

- szívhez emelés, büfiztető póz, magad mellé helyezed az ágyba, ölelés, karolás, simogatás stb.

- hordozókendő

- szélcső

- ciciztetés

- alap tiltott élelmiszerek (szoptatósoknak): káposztafélék/ k-betűsök, hüvelyesek, citrusfélék, fűszeres-paprikás ételek, szénsavas italok

- bővített lista a teljesség igénye nélkül (ismerősök, okosok, net): paradicsom, paprika, gomba, körte, banán, aprómagvas gyümölcsök (pl. kivi, málna stb.), tejtermékek, kekszek, üdítőitalok, konzervált tartósított élelmiszer, ételfestőszínezéket és mesterséges ételízesítőket tartalmazó ételek, még odaáig is eljutottam, hogy valahol azt olvastam a búzaalapú ételek is okozhatják a pici hasfájását /vagyis eljutottam oda, hogy nem ehettem volna semmit, csak kb. csirkehúst fejes salátával, és persze szoptassál emellett, legyen elég tejed.../

- ringatás: feléd néz, a válladra helyezed, bármilyen lehetséges pózban a karodra fekteted

- karra fektetve lefele néz a baba és ringatod (ez jött be csak, de egyre több ideig kellett csinálni)

- hajszárító (sokáig nem akartam kipróbálni, de tényleg ellazította a gyerek hasát, csak ideiglenes megoldás volt, amíg csináltuk, OK, de utána sírás, viszont ez adta az ötletet a cseresznyepárnára)

- cseresznyepárna (mikróban fél perc alatt felmelegített, nekünk a ringatással kombinálva ez lett a nyerő páros - nem múlik el a hasfájás, de segített feloldani a görcsöket - csak bírd erővel :-)

- egy valamit nem próbáltunk ki: cumi. Mert az a meggyőzödésünk, hogy 1. nem akartuk elhallgattatni a gyereket, meg akartuk oldani a problémáját, 2. gyorsabban fejlődnek a nem cumis gyerekek, ezért 3. nem is akartuk, hogy rászokjon a cumira, 4. ld. Ranschburg Jenő: Szülők könyve hivatkozó fejezeteit.

- babakocsi (sétáltatás kockaköves úton)