Nem tudom, van-e ember, aki jobban félt a szüléstől, mint én. Nem bírom a fájdalmat, a vér látványát. 7-8 éves korom körül történhetett, hogy kavicsos úton rohantam, mint őrült, hátranéztem anyuékra, hogy visszaigazolást kapjak viccesnek szánt tettemre, és természetesen elestem, majd elröhögtem magam, aztán lenéztem a kicsit sajgó térdemre, és mikor észrevettem, mindkettőből 3-4 centis vastagságban folyik a vér, elsírtam magam. De továbbmegyek, ha kaptam egy kis pofont, az arcomon két napig meglátszott. Ha bevertem az ujjam bármibe, azt hittem meghalok a fájdalomtól. Na, most, ezek után a szülésre gondolni...
Azért szeretnék a szülésről írni, mert a fentiek ellenére, és annak ellenére, hogy mindenki azt mondta, nehéz dolog, fájdalmas, de a babáért megéri, az én szülésem hihetetlen élmény volt, és szerintem annak köszönhetem, ahogyan készültem rá. Igazából akkor fel sem fogtam, hogy ennyi mindennel készültem, csak amikor nemrég egy várandós kismamával beszélgettem, és megemlítette félelmeit, elmeséltem neki, hogy mi segíthetett nekem. Akkor döbbentem rá, hogy talán mégsem rendhagyó, hogy a családban nekem volt először ilyen szülésem, annak ellenére, hogy dolgozó nő vagyok (voltam? :-).
Mivel elég sokat dolgoztam (látástól mikulásig), ezért eleinte tényleg alig volt időm a terhességgel foglalkozni. Már látszott a pocakom, amikor elmentem az első kismama jógára. Ez azért volt jó, mert teljesen kilazított, nyugtató hatású volt, a testemet átmozgatta anélkül, hogy izzadtam volna. Ezt csak azért mondom, mivel a legtöbb kismama jóga napközben van, egyet találtam, ami reggel, munkaidő előtt zajlott, és így nem okozott gondot senkinek.
A másik nagy segítség a Szülés, ahol én irányítok című könyv volt. Ezt olyan kismama ajánlotta, akinek utána ugyancsak szépen és gyorsan zajlott le a szülése, tehát mégiscsak lehet benne valami. Akkor ugyan nem hittem, hogy egy könyv, vagy az abban foglaltak, ennyit segíthetnek, de gondoltam, elolvasom, azzal nem veszíthetek. Ebbe is egyébként elég későn kezdtem bele, és a könyvben olvasható technikákból csak 1-2 dolgot gyakoroltam (pl. relaxációs légzéstechnika).
Aztán ott volt a gátmasszázs, amit csak az utolsó hetekben lehet csinálni. Azért erre nagyon későn vettem rá magam, és a két (vagy egy? :-) kezemen meg tudom számolni, mennyiszer csináltam.
Az egész várandósságom alatt labdán ültem a számítógép előtt, azért ez nem tudatos volt, igazából már azelőtt, hogy tudtam volna, terhes vagyok, a hátfájásom miatt kipróbáltam, aztán le is váltottam az irodai székemet a fitt labdára. Így a manónak egész nap volt kedve ficánkolni, mert volt helye bőven.
A málnalevél teát is csak az utolsó hetekben lehet inni, de annak nagyon örültem, mert én nagy teás vagyok, és végre egy tea, amit ihattam. :-)
Megnéztem a Szülés videót is, de azt hiszem ez egy héttel a szülés előtt történt. Erre nagyon nehezen szántam rá magam. Nehezebben, mint a gátmasszázsra. Az a legfurcsább, hogy azt hittem, el fogom hányni magam, ha végignézek egy ilyen folyamatot, de vagy jó volt a videó, vagy már a lélekben felkészültebb voltam, végülis nem dobtam ki a taccsot :-) sőt konstatáltam a dolgokat, hogy így vannak, ez lesz. (Ott is az látszott a nőkön, hogy fájni fog, nagyon... Huh. De majd megoldjuk valahogy.)
