Erről csak azért írok, mert ha van valaki, aki nem bírja a fájdalmat, akinek a családjában egy könnyű szülés sem volt, és tényleg félt a szüléstől, az én vagyok. Ugyanakkor a szülésem igazi gyönyörű élmény volt, habár nagy babánk volt, és amikor nemrég valakinek arról beszéltem, hogy én hogyan készültem - munka mellett alig valamit -, rájöttem, hogy nem lehetett véletlen. De erről írtam már, most tehát a szülésről.
Mikor egy újabb pisilésem után továbbra is csordogált belőlem valami, és a bugyim rózsaszínű lett, izgatottan rohantam ki a páromhoz, hogy azt hiszem, itt az idő. Mivel az orvosom nem értem el, és azt hallottuk, hogy a magzatvíz folydogálása nem ad okot a pánikra, és utána akár még 24 óráig is eltarthat a szülés, ezért a neten kutakodva lassan és nagyon jó hangulatban elkezdtünk készülődni. Anya jó meleg vízben megfürdött, aztán apa is megfürdött, sőt, borotválkozott is, hátha napokig nem lesz rá lehetősége.
Megkértem a párom, hogy szedje le a szeméremszőrzetem, amiből nagy röhögés lett, mivel ezt mindig magam csináltam, és a férjemnek semmi gyakorlata nem volt benne, hogy mit-hogy-meddig, illetve akadályozó tényezőként a magzatvíz is csordogált. Én felajánlottam, hogy gyorsan ráfekszem a fürdőszobámban egy törülközőre, és ott csináljuk meg, de a párom férfiember lévén ekkor már hozzá is készült a nagyszobában, mindent félretolt, szőnyeg, kisasztal, aztán törülközők a padlóra, és jöhettem én. Hmmmm... :-)
Közben ment a zene vagy a rádió, már nem is emlékszem. Értesítettük a családot is. Az anyám ott tartott, hogy ránk parancsolt, most már azzonnal induljunk el, ez nem játék. De mi tényleg elég nyugottan, örömteli izgatottságban inkább kétszer is átnéztük a listát, hogy mindent bepakoltunk-e. Aztán másfél órára a csordogálás észrevételét követően, a páromnak mondtam, hogy most már tényleg indulnunk kéne, nehogy lekéssük a dolgot. Illetve azon gondolkodtam hangosan, hogy lehet, el kellene kezdeni mérni az időt, hogy mikor fáj kicsit jobban a derekam.
Az az igazság, hogy egész nap fájt a derekam, de azt hittem a nagy pocakom és a terhesség miatt van, később kiderült, hogy már ez is lehetett a vajúdás, csak én annyira nem foglalkoztam vele, mivel a tévében mindig azt láttam, meg mindenki azt mondta, ha beindulnak a fájások, "meghalsz" úgy fáj. Szóval elkezdtem nézni az órát, hogy hány percenként fáj jobban, mint amúgy, és indulás előtt 10 percet mértünk. Na, ekkor már én is sürgettem a párom.
A kocsiban már nyolc, végül hat percesre csökkentek a fájások, és ekkor indult be az a fájdalom, amikor nagyon másra nem is tudsz gondolni, és ekkor alkalmaztam a 4-8 légzéstechnikát a könyvből. (Ami a könyv szerint abban is segít, hogy lelélegzed a babát. Amin mindig nevettem, de most már nem tenném, tényleg használt.) Annyi az egész, hogy (ezt pár héttel a szülés előtt is már gyakoroltam, ha éppen eszembe jutott) belélegzel 1-2-3-4-ig számolva, aztán kifújod ugyanilyen ütemben, tehát lassan 1-2-3-4-5-6-7-8-ig számolva. Mivel azért párszor gyakoroltam, így nem okozott most gondot, és tényleg baromi sokat segített.
Mikor a kórházba értünk tehát már 6 perces fájásaim voltak, a bába megvizsgált, és megállapította, hogy szépen kitágultam (6 centire). CTG, aztán a szülőszoba, átöltözés, az orvost a bába értesítette, akit egész idő alatt azért nem értük el, mert műtött. Az orvos kb. a kórházba érkezés után fél órával jött be hozzám, megnézett, majd elment egy másik esethez is. Mikor visszajött (kb. negyed óra múlva) a fitt labdán ültem, ekkor már olyan típusú fájásaim voltak, amikor kiráz a hideg, aztán meg a forróság, felnéztem a dokira, aki az ajtóban állt, és kértem, hogy ismételje meg, mert fájásom volt, és nem értettem teljesen, amit mondott. Erre ő: "Ó, aki még mosolyogni tud, annak nincs olyan nagy fájása. Akkor még átnézek a másik kismamához, és utána jövök."
Erre persze én csak a páromnak akadtam ki, igyekszem nem görcsölni, szenvedni, mivel mindig azt mondta rám az orvos, hogy stresszelős vagyok, és az nem jó a babának, ezért mosolyogtam most is a dokira, hogy lássa, mindent megteszek az én csillagomért és a lelki békénkért, erre ő meg nem vizsgál meg, mert még mosolygok. Mire benézett már 4 percenként voltak erős fájdalmaim, de csináltam a légzést továbbra is, és amikor nem fájt annyira, a párommal beszélgettem. Már nem követtem az időt. Amikor az orvos bejött és megvizsgált, kicsit elhült, és rájött, hogy lehet, már csak percek és megindul a szülés. Azt mondta, hogy hihetetlen vagyok. Elmondtam, hogy én csak azt olvastam, jobb a babának úgy megszületnie, ha az anyuka nem sikít fájdalmában, mert akkor az sokkolja őt, úgy érzi, fájdalmat okoz anyunak. Az orvos még kerekebb szemekkel nézett rám. Bólintott. Igen, ez így van. De ők sosem kérnének ilyet.
Még annyit mondott, ha ennyire nem látszik rajtam, hogy hol tartunk, szóljak, ha úgy érzem kakilnom kell, mert akkor indul be a szülés. Mondtam, hogy én azt az ingert már most is érzem. Megnézett, és felgyorsultak az események. Behívták a bábát, elmondta, hogy mit csináljak, ha jön a baba, és már csinálni is kellett. Az utolsó nyomás előtt mondtam az orvosnak, hogy ez nagyon fáj. A doki mondta, hogy tudja, de még egy utolsót nyomjak, és kicsúszott a picikénk.
Nem tudom, leesett-e valakinek, de semmilyen fájdalomcsillapítót nem kaptam az egész szülés alatt!!! Mivel nagyon közel jártunk a kitoláshoz, ezért a nyomások előtt kaptam egy helyi érzéstelenítőt a gát területre, ha reped és vágni kell. De nem kellett, nem volt gátmetszés!
A picur nagyon szépen született meg, csendes volt a kicsúszás. A bába megdörzsölgette a baba hátát, de ő akkor is épp csak nyöszögött, nem volt semmi baja, nem is akart sírni, hiszen minden rendben volt vele. Mikor elvitték lefürdetni, akkor volt egy kis sírás, de mikor meghallotta az apja hangját, megnyugodott, és a kórházban mindvégig tünemény volt. Szólt, ha éhes, de különben nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott volt, és sokat vizsgálódott.
