Végre péntek, hejhó, ma bemegyünk apa munkahelyére, telik rajtunk az idő, a hasfájást szétrázza a kocsi, miközben haza is hozzuk apát.
Természetesen az indulás előtt 10 perccel elaludt a kiscsillag egy kemény üvöltős-ringatós fél óra után. Mivel pocakfájós, nem ébresztem fel. Várok, amíg felébred. És tényleg a szokásos, kb. húsz percet - fél órát alszik, és sírva ébred a hasa miatt. Kabát, sapka, gyorsan az autósülésbe préselem. Nincs sírás. Meglepő. Én is: cipő, kabát, kulcsok, táska. Ja, és gyerek. Ajtózárás. Indulás.
Az autóban minden flottul megy, bemászom a háromajtós minijárgány hátsó ülésére, pikk-pakk végzek a bonyolult becsatolással, már csak azt a fránya kis tükröt kellene fellehelnem az ablaküvegre, hogy rálássak előről a picurra. Nem megy. Még mindig nem. A babám begörcsöl, meg talán el is unja, elkezd sírni. Hol ott van anya, hol nincs. Én ugrálok a hátsó és az első ülés között. Leizzadok, pedig kint hideg van.
Kigurulok az utcára, majd leállok az első bejárónál, és átrakom a gyerekülést az anyósülésre, hogy legalább a piros lámpáknál hátranézhessek, ekkor már üvöltés. Közben a beállónál egy kocsi akar kikanyarodni. Remek. Érzem, ahogy a hátamon végigcsurog a víz, nekem, aki nyáron harminc fokban is alig izzad... Visszapattanok az első ülésre, sűrű kézemelgetések közepette bocsánatért esedezem, majd elindulunk végre tényleg.
Sírás. Üvöltés. Első piros lámpa, anya teljesen kitekeredett pózban, a kocsi hátsó üléséhez belógva. Törölgetem a könnyeit, rázom neki a csörgőt. Dudálnak. Zöld. Indulás. És ez így megy végig. Nem hiszem el, hogy ennyi helyen csak ötvennel lehet menni. A hajam égnek áll a totyogástól, és a péntek délutáni dugótól. Könny áztatja az arcát, a telefoncsörgést sem hallom. Nem tudom mi baja, nem tudok rendesen hátra fordulni, balesetet nem okozhatok. Úgy érzem, mindjárt én sírom el magam. De nem, nekem összeszedettnek kell maradnom, vezetek! Az órára nézek, negyven perce vagyunk úton, kb. nyolcszor izzadhattam le.
A páromat hívom, mindjárt megérkezünk, de kérlek, hadd vegyem ki én a gyereket, én szeretném először magamhoz szorítani, mert már - hallod - csak nyüszít, mint egy kiskutya, de azért, mert elfogyott a hangja, levegője az elmúlt fél óra üvöltésében, muszáj nekem először megölelnem, kérlek.
