Szerintem csak egy hasfájós gyerek anyja tudja azt átérezni igazán, amit mi most átélünk. Az anyám szerint elkényeztetett, csak hisztiző babám ma annyira görcsöl a karomban, szopizás közben, hogy nem tud enni.
Alig pár perceket eszik, és felsír. A könnycsepp is megjelenik a szemében. Folyamatosan kiköpi a mellem. Próbálok vele sétálni a lakásban, le és föl, hogy megnyugodjon. Megnyugszik. Vissza rakom a mellemre, és alig iszik pár kortyot, mikor megint felsír, szinte abban a pillanatban jön is a puki (még nekem is fáj akkora hangon), csikarja a hasát a szélgörcs, nem megy ma még a szopás sem.
A szoptatásnak a legszebb dolognak kellene lennie a napban. Egy nyugodt 15-20 percnek, amikor ő és én is megnyugszunk, minden elcsitul, és csak azt hallgatom, ahogy szívja a tejcit, és lelki szemeim előtt látom, ahogy gyarapszik. Ehelyett görcsöl szegénykém, jönnek a pukik, sír, nem tudja a szájában tartani a mellbimbót a fájdalomtól. Én meg megőrülök, mert alig tud enni valamit, és nem tudom megnyugtatni semmivel.
Újra agyalok, hogy mit ehettem, amitől most rosszabb, mint máskor. Tegnap egy tál barackot. Lehet, hogy attól van. Lehet. A franc se tudja. Vannak rossz és rosszabb napjaink. Ez most elég rossz, és én semmit nem tudok tenni. Az őrület határán.
Anyámat - akivel korábban nagyon jó kapcsolatom volt - nem hívhatom, mert ő szerinte kéthetesen elkényeztettük a gyereket azzal, hogy felvettük és ringattuk, amikor kisírta szegény a lelkét, és a kezünkben is sírt és görcsölt. De szerinte csak megjátszotta magát, mert pontosan tudta, hogy hogyan érheti el a célját... Csak azt nem tudom, mi volt az a cél, mert amikor felvettük, egy ideig akkor sem nyugodott meg.
Az anyósommal jó a kapcsolat, de ha ilyen állapotban felhívom, azt fogja mondani, hogy a gyerek azért sír, mert én ilyen feldúlt vagyok. Hiába magyarázom neki, hogy azért vagyok feldúlt, mert már két etetés óta így eszik a pici, és közben is nagyon csikarja a hasa. A jelenlegi dédi mottója és egyetlen megoldása minden problémára, hogy cumit a szájba (amit a párommal nem akarunk). A barátnők gyerekesek, nem lenne idejük a sirámaimat hallgatni, és nekik is megvan a maguk baja.
Agonizálok, hogy nem is borulhatnék ki, van, akinek sérült a gyereke, van, akinek visszamaradott, van, akinek alig fejlődik, 5 hónaposan nincs olyan súlyban, mint a mi picurunk most három hónaposan. Végül tárcsázom a párom számát. Egyszer, kétszer, háromszor. Ki van kapcsolva. Tovább agonizálok. De már potyognak a könnyeim. A párom azt mondta, bármikor hívjam, akkor is, ha nincs komoly, csak kiborulok, vagy nehéz pár órát túlélni stb. Úgy érzem, ez most az a helyzet, ezért megpróbálom a munkahelyi számát. Az is ki van kapcsolva. Végképp kiborulok. Nem tudok kihez fordulni. Fel kell dolgoznom ezt az egészet, túl kell jutnom rajta, hogyha a picurt leteszem a büfiztetésből, rá tudjak mosolyogni. De nem megy. Eltört a mécses nálam is.
