Újabb problémával szembesültünk: nem elég, ha mi szeretjük a gyereket, ha hetente látogathatják a nagyszülők és fél napot közösen töltünk együtt, "el kell engednünk" a babánkat. Kiborult a bili.
Babánk hasfájóssága miatt tényleg sok látogatás (a legtöbb, na, jó, szinte mindegyik), úgy zajlik, hogy igyekszünk elfoglalni a picurt. Most, hogy már nyílik az értelme, ha nincs front, ciklon, napfogyatkozás, telihold, szél stb..., jó pár percre el lehet terelni a figyelmét a pocijáról. Mivel nem akarjuk, hogy a nagyszülői látogatásokat a kicsi végigbőgje, ezért mondókázunk neki, kicsit tornáztatjuk, éneklünk, bábozunk, épp csak fejen nem állunk. Most pedig megkaptuk, hogy elidegenítjük a picit a nagyijától, mivel szinte alig engedjük ki a kezünkből, ahelyett hogy hagynánk, a nagyszülő ringassa el, ő fogja meg és beszélgessen vele.
Faramuci helyzet. Korábban többször kérdeztük a nagyit, megfogja-e a picit, elringatja-e stb., aki mindig a felszólításra vette csak át a babát. Ami eleinte nagyon kedves volt tőle, hiszen nem erőltette rá magát a picurra, és nekünk sem okozott kellemetlen perceket. Később azonban meguntuk kérdezgetni, és egyszerűbb volt nekünk megoldani a sírós-hasfájós problémát. Arról nem is beszélve, hogy egy idő után már szakértői voltunk a fogás, ringatás és a hasfájást-elmulasztó-megoldások hogyanjának.
Már hetek óta éreztem, hogy valami probléma van, nyaggattam a párom, hogy ő észrevette-e. Azt mondta, ne aggódjak, túlgondolom, nincs itt semmi gond. Aztán a napokban kiderült, hogy DE mekkora. Mikor este kiderült, még éjjel is azon tanakodtunk, mitévők legyünk. Hagyjuk, hogy a nagyi ringassa, mikor sír, és meddig hagyhatjuk a kezében sírva, nem okozunk ezzel a babának lelkidifit? Miért nem szólt a nagyi, hogy meg akarja fogni a picit, szívesen bepelenkázná, szívesen játszana vele. De hát hagytuk is játszani vele, akkor biztos nem ez a baj, sokkal inkább a fizikai kontaktus, és a beszélgetés hiánya. Kemény meccs volt mindkettőnk lelkében.
Eljött az újabb hétvége, ott voltunk a nagyszülői lakásban, folyamatosan átadtuk a babát a nagyinak. "Átveszed?" "Megfogod?" "Fogdd meg nagyi!" "Foglalkozz vele nagyi!" "Itt van az ágyon, gyere ide hozzá nagyi!"...
Persze sikerült összevesznünk a párommal, mert a picur egyszer annyira sírt, a párom meg a nagyit kérdezte meg, hogy elringatja-e a picit, aki végül nem tudta megnyugtatni, és a babánk lélekszakadva sírt, én meg ettem a kefét - minden egyes sírás tőrként hatolt a szívembe, minden pillanatban arra gondoltam, nincs ez így jól, ha sír, az anyját kell éreznie, az anyai ölelést, és most nem vagyok mellette, ez mit okozhat neki lelkileg, miért kell ezt csinálnom, mikor pont a nagyi mondta, hogy ne foglalkozzunk senkivel, még családtagokkal sem, csak a babára gondoljuk -, és persze puffogtam, aztán amikor végre visszatértek a szobába, és a fülem mellett zokogott, elkértem a nagyitól és megnyugtattam egy altatódallal.
Megértem a nagyi érveit, valamilyen szinten igaza is van, mert a picinek muszáj másokkal is lennie (igen???), nem mindig csak velünk, de ad 1. ha nagy a baj, hadd oldja már meg a gyerek anyja a problémát (azaz én), amíg nem dolgozik, és ott van mellette, ad 2. miért nekem kell felszólítanom, hogy fogja meg a gyereket, mikor ő szeretné, nekem pedig kínszenvedés ennyiszer kiadnom a kezeim közül ezt a gyönyörűséget...
