Tehetetlen vagyok. Mindennapunk abból áll, hogy minél több tiszta percet próbálok teremteni neki. Elegem van. Néha úgy érzem, nincs több erőm, nem tudok többet énekelni. Persze most sokan elitélnek, és sosem fogja ezt átérezni az, akinek nem ilyen hasfájós a gyereke.
Sír, potyognak a könnyei, hol hallom a pukit, hol nem, de görcsöl, ez egyértelmű. Nem hiszti. De ezt úgyse hiszi más, csak akinek ilyen hasfájós a gyereke, és ismeri a jeleket. Egy átlagos babát az ember megetet, tisztába rak, majd lerakja a játszószőnyegre és az minimum 10-15 percig, ha nem tovább, elvan magával, játszik. Vagy ha esetleg nagyon társaságkedvelő, akkor az anyuka mellé ül, és ha nem is tud egész nap mást csinálni, mert a gyereke nagyon igényli a társaságát, akkor is úgy telt a napja, hogy a kicsi mosolyog, játszik, gagyarászik, boldogon szemléli az életet.
A mi életünkben az ilyen pillanatok tényleg csak pillanatok, ha azt írom, percek, akkor talán el is vetem a sulykot. Nem tudom, meddig bírom még. Eleinte próbáltam megbírkózni az új feladattal, próbáltam mindent kipróbálni, amit csak lehetett, aztán elfogadtam, hogy ez így van, és a legjobbat próbáltam kihozni az egészből, közben próbáltam küzdeni az előítéletekkel a családban, majd a családtagokkal, amikor már kiismertem a picurkát, és jól tudtam, mit mond, mit akar, mi jó neki. Kialakítottam a napokat, és próbáltam túlélni (nem mindig sikerült, kiborulások előfordultak). De eltelt a három hónap, eltelt a négy is, és még mindig küzdünk, és küzdünk. És ha nem szórakoztatom akkor sírás van egész nap, és pukisorozatok, szörnyű hallgatni a sírását, látni az arcát, a könnyeit.
Nem tudom már néha, hogy mivel teszek jót, mit egyek, mit ne, mit csináljak, mit ne. Orvoshoz vigyem, vagy ne, beszéljek valakivel, vagy ne.
Miért kell neki ennyit szenvednie? Miért nem fejlődhet, játszhat, ahogy egy rendes gyerek. Itt vagyok a szülési szabadságomon, kiélvezhetném az anyaságot, de egy percét sem élvezem, túlélek.