Türelmes embernek tartanak, de azért néha nálam is elszakad a cérna. Az ember általában tiszteli a családját, tiszteli annyira, hogy az összejöveteleken vidáman cseverésszen, jól ellegyen, és ne kezdjen el minden apróságon veszekedni.
A múltkori névnapozás már eleve feszülten indult, mintha lélekben senki nem öltözött volna ünneplőbe. Mikor megérkeztünk, mindenki mással foglalkozott. A nagyi és a dédi lecsaptak a picurkára, aki persze hozta a szokásos hasfájós formáját, és jöttek a kinyilatkoztatások. Nyugi, mondtam magamban, csak itt vagyunk kicsit, a következő etetésre már megyünk haza.
Apának vissza kellett fordulnia, mert valamit otthon hagytunk. Jaj, ne, gondoltam, ne hagyjál itt egyedül a gyerekkel! Vissza kell fognom magam, azért sem fogok kiakadni.
Sírás, jobban-tudom-és-én-már-több-gyereket-felneveltem kinyilatkoztatott tanácsok, sírás, gyerek felvevése, lerakása, - hagyd sírni, - de anya, nem fáradt, eleget aludt, el kell foglalni, hogy ne a hasára gondoljon, - de jó itt neki, nézd - persze, mert szopja az ujját, de egy-két perc és ugyanúgy fog sírni, ha nem jobban, - hagy sírjon, majd álomba sírja magát - (erre nem mondok semmit) - jaj, jól kifogtál anyuékon, akik nem adtak neked cumit, hiába mondta a dédi, most cumizzál, úgy. Ott állok, nem hiszem el, hogy nem veszik észre magukat. A dédinek hatezerszer elmondtuk, hogy mi a véleményünk a cumi kontra ujjszopás dologról. A dédi, aki a hasfájás megjelenése óta (ha nem előbb) folyamatosan nyomta, hogy cumiztassunk, egyszerűen mintha nem akarná felfogni, amiket mondtam neki (ld. vonatkozó poszt), és most kárörvendően ugrál a baba körül. A nagyit meg - aki szerint elkényeztettük a kéthetes csecsemőnket, mert felvettük, amikor sírt, és hagyni kellett volna, hogy álomba sírja magát - hiába kérem, hogy felejtse már el ezt a szöveget, nagy ívben szarik rá, és amikor nem tudja vissza fogni magát, folyamatosan ezt hajtogatja.
Felveszem a gyereket, kicsit ringatom, megjön az apja, átveszi. Telik-múlik az idő, lefektetjük a kanapéra, az apja mellé ül. Az apja mellett a dédi, mellettem a nagyi. Mindkettő egyszerre nyomja, tökéletesen egyszerre: "Hagyjátok csak sírni a gyereket, én mondtam, hogy hagyni kell sírni. Engem nem izgat, hagyjátok csak, majd álomba sírja magát.", "Jaj, de ügyesen cumizod az ujjad, jól kifogtál apádékon, úgy cumizzál csak, cumizzál, cumizzad az ujjad, ez az cumizz, cumizz..."
Gyomorból érzem az ideget. Érzem, ahogy elborul az agyam. Félig hangosan, félig magamnak azt mondom: mindjárt megütök valakit. Felállok, és hozok magamnak egy pohár vizet.
Mikor hazamegyünk - mert hát ez az idő is eljött szerencsére -, a hazaúton végig tombolok. Otthon etetés, nyugi, de este is felhozom még párszor a témát. A párom erre teljesen hidegvérűen azt mondja, de hát, kedvesem, a te gyereked, a mi életünk, ha valami nem tetszik, állj föl, mondd azt, hogy most elmegyünk, mert ebből elég, és legközelebb kétszer is meggondolják, hogy mit tesznek vagy mondanak.
Hihetetlen. Tényleg megcsinálhattam volna. Én vagyok az anyuka, én döntök.
Másnap még mindig ez járt a fejemben, és egyszer csak mondom a páromnak, milyen kár, hogy nem lehet visszafordítani az idő kerekét, mert most ha újra ott lennénk, felállnék és elmennék. A párom derűsen visszaszól, ne aggódj, lesz még ilyen helyzet nem is egy.
