Forróság, szárazság, a nyár utolsó napjai olyan erővel csapnak le ránk, hogy az döbbenet. A hangulatom is ilyen, és nem szeretem. Nem szeretem, hogy durcáskodom, hogy morgok, hogy kimerült vagyok, de nem tudok aludni, és minden stresszt a páromon vezetek le.
Este én vagyok totál kimerült, reggel ő tiszta koma, és szinte alig vagyunk együtt úgy mióta a baba megszületett. Ő az egyik szobában számítógépezik, míg én a másikban aludni próbálok. De közben idegesít a helyzet, mert itt kellene lennie velem. Persze tudom, ahogy bejönne hozzám, és beszélni kezdene, vagy csak átölelne kicsit, én rögtön bealudnék. (Pedig úgy imádok így elaludni, gyorsabban is elalszom és sokkal jobban kipihenem magam.) És azt is tudom, hogy reggel a babasírásra ébredek, megyek etetni és beindul a nagyüzem. Onnantól kezdve az egész nap a nem alvó, sokszor hasfájással küzdő babánk van a középpontba. Másra nem tudjuk bízni, kettesben nem tudunk lenni hétvégén napközben, és mire ágyba kerülünk, mindketten holtfáradtak vagyunk.
Feltehetem bátortalanul azt a kérdést, mikor lesz ennek vége? Mikor lesz az, hogy egymásnak esünk úgy hetente legalább egyszer?
